A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Simányi Frigyes: Népi műemlékek megmentése a szabadtéri néprajzi múzeumokban

Múzeumba kívánják telepíteni, illetve telepítik, egyúttal pedig törlik a hivatalos műemlékjegyzékből. Ugyanakkor a továbbiakban a létesítményt, már mint múzeumi tárgyat az 1963. évi 9. sz. törvény, az ún. Múzeumi Törvény védi, míg a helyreállítást és fenntartást továbbra is a 13/1949. tvr. végrehajtási utasításnak megfelelő paragrafusai szerint kell biztosítani. Az elmondottak gyakorlatilag azt jelentik, hogy minden, szabadtéri néprajzi múzeumba bekerült népi épület, a Múzeumi Törvény révén védelem alatt áll, akkor is, ha előzőleg nem is szerepelt a műemlékjegyzékben, sőt a helyreállítás tekintetében már kötelező a műemléki előírások biztosítása. Jogosan beszélünk tehát minden múzeumba kerülő építmény esetében népi műemlékről. A Szabadtéri Múzeumoknak több változata van. Hiszen az ,in situ" azaz a helyszínen megőrzött és bemutatásra szánt, múzeumi kezelésben levő népi épület vagy épületcsoportok —például a Vas megyei Pityerszer - csakúgy a szabadtéri néprajzi múzeum egy fajtája, mint a néprajzi rezervátumnak is tekinthető védett településrészek. Hyen például Tihany vagy Hollókő jelentős része. A közfelfogás érdekes módon azonban csak az áttelepített épületekből álló, „skanzen" típusú együttest tartja igazi szabadtéri néprajzi múzeumnak. Mi magunk is elsősorban a legutoljára említett szabadtéri múzeumokban folyó népi emlékanyag megmentéséről kívánunk szólni. A népi emlékek védelmének különböző módjairól az előző előadásban már hallottak. A problémák ismertek. Egy népi épület műemléki védelem alá helyezése még nem biztos, hogy a gyakorlatban is védelmet jelent. Ha az objektum magántulajdonban van, annak sorsa a tulajdonos sorsával együtt alakul. Halála esetén gazdátlanná válhat és pusztulásra van ítélve. Új gazda esetén jogos korszerűsítési igény teheti tönkre. Az illegális bontások és alakítások pedig alig akadályozhatok meg, és a törvény biztosította büntetőszankciók rendszerint elmaradnak. Állami, elsősorban tanácsi tulajdon és kezelés esetében sem túl jó a helyzet. Egyrészt a fenntartásra fordítható összegek kicsik. Másrészt egy-egy népi épület megmentését célzó akció — például falumúzeum vagy tájházként való felhasználás — legtöbbször egy-egy lelkes tanácsi vezető személyéhez fűződik, akinek távoztával esetleg a további fenntartást biztosító lelkesedés is megszűnik, és máris egy újabb népi-épülettel leszünk szegényebbek. Más esetben szinte megoldhatatlan problémát jelent az őrzés, a bemutatás biztosítása, a karbantartás, az időnkénti felújítás igénye. Olyan nagyszabású vállalkozásnál pedig, mint amilyen például Hollókő, amely ráadásul viszonylag távol esik a legfontosabb idegenforgalmi útvonalaktól és úticéloktól, ma még nem tudjuk megmondani, hogy az élet - az Illetékesek minden jószándéka ellenére — milyen változásokat fog produkálni, vagyis nagyobb távlatban mennyire fog életképesnek bizonyulni, mint néprajzi, nép-építészeti rezervátum. Figyelembe véve az elmondottakat, úgy látszik, hogy a stockholmi, „Skanzen" rnintája alapján létesített szabadtéri néprajzi múzeumok azok, amelyek az oda betelepített népi objektumok védelmét hosszú távon és megnyugtatóan biztosítani tudják és ahol kiküszöbölhető mindaz a körülmény, amely egy népi épület fennmaradását veszélyeztethetné. Vegyük sorba mindazt az előnyt, pozitívumot, amit ez a szabadtéri néprajzi múzeum típus és szervezete a népi mfíemlékek megmentése terén nyújtani tud. Ezen belül is elsősorban a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyújtotta lehetőségeket, mivel ez a stockholmihoz hasonlóan országos jelentőségű és hazánk valamennyi tájegységét reprezentáló népi építészeti emlékanyag összegyűjtésére és bemutatására hivatott — A szabadtéri néprajzi múzeum biztosítani tudja, hogy egy helyen, egy meghatározott területen az ország valamennyi tájegységének jellegzetes népi építészetét megfelelő csoportosításban bemutassa. A regionális jellegű szabadtéri néprajzi múzeumok csupán egy-egy meghatározott tájegység népi építészetének bemutatására hivatottak. — Egy-egy tájegység épületeinek kiválasztásához, felkutatásához, vizsgálatához, a helyszíni, valamint levéltári és könyvtári kutatások eredményeinek feldolgozásához, mindazok alapján a tájegység terveinek elkészítéséhez építészekből és néprajzosokból álló szakembergárda áll rendelkezésre. — Mivel az életmód változás az utóbbi évtizedben igen felgyorsult, ma már alig vagy egyáltalán nem található olyan gazda porta, ahol a múlt század végj vagy a századforduló házkörüli technológiájának valamennyi létesítménye, melléképülete hiánytalanul meglenne, azok berendezéseiről nem is beszélve. A teljes értékű eredeti berendezés hiánya a lakóházakra, vagy éppen azokra vonatkozik elsősorban. Az előzőekben említett szakember gárda, ha úgy tetszik tudományos dolgozók csoportja képes arra, hogy a terep bejárások során ne csupán a legalkalmasabb fő épületet, lakóházat vagy más, falusi közösségi intézményt válassza ki a múzeumba telepítés céljára, hanem az előtanulmányok, analógiák stb. felhasználásával az ahhoz tartozó legjellegzetesebb és jellemzőbb melléképületeket és kiegészítő létesítményeket is, még ha azokat több helyről is kell összegyűjteni. Vonatkozik ez természetesen a berendezésekre is. Ez a gyakorlat lehetővé tette és teszi, hogy ma már ugyan alig létező, tudományos szempontból azonban feltétlenül hitelesnek mondható, teljes értékű parasztporták épüljenek fel a múzeum területén. Az „in situ" megőrzött népi épületeknél, ahol például az épület megmentése csak funkcióváltással volt lehetséges, a helyben történt megőrzés ellenére legfeljebb az épület műemlékileg hiteles voltáról beszélhetünk, néprajzi szempontból azonban ez nem lehet egyenértékű egy funkciójából is eredeti formában megőrzött épületével. Az utób-