A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Kerner Gábor: A paraszti építészet változásai napjainkban

sági és mellékhelyiségek az ellentétes oldalra. A helyiségszám a korábbi épületekkel szemben annyiban változott, hogy a lakóházba egy addig még nem szereplő higiéniai egység kerül (fürdőszoba, WC). A szobaszám kettő vagy három között mozog. A kémények falba rakott megoldással kisméretű téglából készülnek. A szobákat hagyományos cserépkályhákkal fűtik, a sütés-főzés változatlanul fém sparhelttel, napjainkban gázpalackos tűzhellyel történik. Egészen az utóbbi évekig a födémek fából készültek, borított gerendafödém megoldással. A vasbeton alapanyagú födémek most kezdenek elterjedni. A tetőszerkezetek kivétel nélkül állószékes megoldással készülnek. Anyaguk fenyő, kanadai nyár és akác. A tetőidomot tekintve az épületek sátortetősek. A jellemző fedőanyag 40%-ban pala, 60%-ban hornyolt cserép, 1977-től figyelhető meg ismét a nyeregtetős házak előfordulása, méreteiknél fogva biztosítják a tetőtér-beépítés lehetőségét. Ezek az épületek a hagyományos nyeregtetős épületekhez hasonlóan az utcavonalra merőlegesen helyezkednek el. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Előadásomban megpróbáltam bemutatni Dél-Borsod paraszti építkezésének alakulását napjainkig. Az építkezési korszakokat összegzésként az alábbi periódusokra lehet bontani. I. A XIX. század harmadik negyedétől az I. világháborúig — régi réteg, II. A két világháború közötti időszak — bomló korszak, III. A II. világháborútól napjainkig — gyökeresen változó korszak. A régi rétegnél a változást elsősorban a hagyományos tüzelőszerkezetek megszűnése jelenti. A bomló korszaknál a változás felgyorsul, az alaprajzi elrendezés, a helyiségek kapcsolata változatlan marad, elsősorban a ,,ruha alakul át a gyermeken". A tetőidomok megváltozásával új építészeti tömeg alakul ki. Az alaprajzi rendszernél csak annyi a változás, hogy néhol a tornác lakótérré szerveződik. A falukép elveszíti egységességét, a homlokzatokat az építőmesterek és tulajdonosok heterogén akarata határozza meg. Gyökeres változás azonban még itt sem történik. Az alapvető változás az utóbbi 35 évben következett be. A legjelentősebb különbséget az előző korokkal szemben az jelentette, hogy a lakóházak szilárd alapozásra kezdenek épülni. Az addigi téglalap alakú alaprajz a két szoba utcafrontra kerülésével négyzetes alakzatot vesz fel. Nem elhanyagolható szempont, ha folyamatot vizsgálunk, hogy már az elmúlt 35 esztendő alatt kialakult alaprajzi rendszer is periodizálható. A középfolyosó betörésével végbemegy először az alföldi paraszti építészetben a lakótér és gazdasági tér teljes szeparálódása. Forradalmi változást jelent — életmódban is —, hogy a helyiségek száma egy higiéniai egységgel bővült. Az utóbbi 35 év paraszti építészetével az építészettudomány és a néprajztudomány csak érintőlegesen foglalkozott. Sokszor hangzott el, hogy a sátortetős házak megjelenésével a népi építészet megszűnt. Véleményem szerint, mint ahogy az élet és az emberi tevékenység fejlődése egy folyamat, úgy az építészet is egy meg nem szűnő, állandóan változó-fejlődő folyamat, ahol csak korszakokat állapíthatunk meg, de merev határvonalat nem húzhatunk közöttük. Legfeljebb egy gyökeresen új forma alakult ki, amely a tradicionális formákat szerető szemünknek egyelőre idegen. Felteszem a kérdést: vajon Nyugat-Magyarországon a faépítkezést felváltó kéményes, füsttelen, kódis-állásos ház nem jelentett-e ugyanakkora változást a paraszti kultúrában, mint a nyeregtetős házat felváltó kvadrátos sátortetős ház?! Felvetődhet az a probléma, hogy a kvadrátos házak tervek alapján is építési szabályzatok korlátai között valósulnak meg, és így vajmi kevés közük lehet a tradicionális paraszti építkezéshez. Ne felejtsük el azonban, hogy a paraszti építkezést a múltban is szabályozták és korlátozták rendeletekkel, sőt tervezték is. A paraszti építészet mindig is átvett elemeket a városi kultúrából. Gondoljunk a barokkos homlokzatokra, klasszicizáló tomácoszlopokra, eklektikus vakolatszínekre stb. Ezek azonban csak külső elemek voltak. A „középréteget" hordozó négyzetes alaprajzú sátortetős ház a városi kultúrában már az 1920-as években megjelent. Falusi viszonylatban először a nagyobb lélekszámú községeknél a falusi értelmiség lesz a hordozója (tanítói lak, orvosi lakás stb.) az új formáknak. Az 50-es évektől kezdve a parasztság veszi át az új stílust. Először szokásához híven óvatosan, majd egyre gyorsabban. A legnagyobb tanulsága az a folyamatnak, hogy a paraszti építkezés történetében először vesz át a falusi kultúra a városi kultúrától egy egységes alaprajzi és térbeli rendszert. A városi ember természetesen azonnal kezdi szidni saját találmányát, és elhatározza, hogy új falut teremt szép nyeregtetős házakkal. íme kicsit zsúfoltnak tűnik, ugye? Hát még annak, aki ott él! Azután kitalál új formákat. Szép ugye? Javaslom, hogy az imént vázolt változást természetes folyamatként kezeljük, mert napjainkra az egységes faluképet, igenis a kvadrátos házak biztosítják, s ha kialakulásának okait megértjük, idegenkedő szemünk is hamarabb megszokja, talán egyszer meg is szereti.