A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Román András: Népi vagy nemzeti építészet?

csényi Dezsőnek, aki a magyar építészet egyik legjellemzőbb vonásának viszonylagos egyszerűségét, a túlságos pompától, drága anyagoktól való tartózkodását jelölte meg — ami mögött persze nem a magyar lélek puritanizmusát, sokkal inkább valóságos gazdasági okokat kell keresni. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek bizonyos jellegzetességei. A magyar városi építészet a XIII. századtól fogva kő- és téglaépítészet, a házak zömmel egyemeletesek, gerincükkel - legalábbis a XV—XVI. századtól kezdve — párhuzamosan az utcára. A viszonylagos szegénységből eredően hiányoznak a kőhomlokzatok, s a díszítőelemekben is inkább csak a gótikában beszélhetünk sajátosságokról, ha az ülőfülkékre gondolunk. A magyar építészet legjellegezetesebb alkotásai köré tartoznak a felvidéki reneszánsz pártázatos kastélyok, míg a későbbiektől, a barokk kastélyoktól nem lehet elvitatni az osztrák befolyást. Kétségtelen, hogy a nehezen meghatározható magyar jelleg kiteljesedett a XIX. században. A klasszicizmus horizontalitása, statikusan nyugodt volta s az alföldi magyar táj között nem nehéz gondolati kapcsolatot keresni, sokan nemcsak a tájhoz, de egyenesen a magyar karakterhez is közelállónak tekintik a XIX. század első fele jellegzetes magyar architektúráját. Tény, hogy a klasszicizmus Európában sehol nem vált annyira általánossá, mint nálunk, s azt is megkockáztatnám, hogy színvonalban is elmaradt a miénkétől. Nem véletlen, hogy a szocialista realizmusnak rágalmazott diktatúraépítészet a klasszicizmust választotta a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti" frázis alanyául. Ez a körülmény azonban ne váljék a magyar klasszicizmusnak kárára. Magam egyetértek azzal, hogy kevés időszakban volt az építészet annyira jellegzetesen magyar, mint ekkor. Érzelmi alapon egyetlen magyar épület se áll hozzám annyira közel, mint a koraklasszicizmus csodája, a debreceni nagytemplom. Alig hiszem, hogy ilyen bizonytalan arányokkal, a timpanon és attika ilyen meghökkentő kombinációjával bárhol másutt kísérletezni mertek volna. Ez a templom a XIX. századi magyar valóság megdermedése, élő emléke, maga a nagy magyar Alföld, a város főterén. Fikarcnyi népi elem sincs benne, mégis magyarabb, mint akármi más. Lechner kereste a magyart az alföldi sárból, a hortobágyi szikből gyúrta ezt a páratlan nemzeti remekművet. Nem véletlenül említettem az előbb Lechner Ödön nevét. A következő időszak, amikor nemzeti jellegről beszélhetünk, a századvég-századelő, a szecesszió időszaka. Nem vagyok építészettörténész, még kevésbé ennek az időszaknak a specialistája, ez okból lehet, hogy tévedek, mégis úgy vélem, hogy a korszak jeles mestereinek tudatos hitvallása, a^iépi forrásból való merítés ellenére se bizonyos, hogy a nemzeti jelleget Koósnak és társamak sikerült annyira kifejeznie, mint korábban a klasszicizmus nem is mindig magyar származású mestereinek. Ha ebben igazam van, akkor viszont abban is, hogy a népi építészet világa, formakincse még nem okvetlen a nemzeti jelleg hordozója. Az viszont bizonyos, hogy manapság — lassan majd száz év múltán — a szecessziót majdhogy nem magyar építészeti stílusként emlegetik, hiszen kétségtelen, hogy kevés országban ért el ilyen színvonalat és általánosságot, mint nálunk. Végül — csak a teljesség kedvéért - napjaink építészetének egyes irányzataitól se lehet elvitatni a nemzeti jellegre való törekvést. Makovecz Imrének és követőinek nem titkolt célja ez. Hogy cél és eredmény mennyire találkozik — ez manapság éles viták tárgya. A magam részéről nem vagyok bizonyos benne, hogy a sárospataki művelődési házat egy évszázad múltán magyarabbnak fogják tekinteni, mint a salgótarjánit. A népi, azaz falusi és parasztépítészet és a nemzeti, grand art építészet tehát Magyarországon két sínpáron haladt, fejlődött. Az eltérő falanyagok (falun a fa és vályog, városban a kő és a tégla) tovább mélyítették ezt a különbséget az építészet két fő iránya között. Feltűnő, hogy azokban az országokban, ahol a faépítkezés a városban is uralkodóvá vált, a különbség nem annyira nagy. Németországban a favázas, ún. fachwerk városi házak sokkal kevésbé különböznek az ugyanilyen falusitól, mint nálunk, ahol anyagában, szerkezetében is mások. Az előbb elmondottak igazak a borított faváz szerkezetekre is, amelyek a Szovjetunió és Skandinávia területén általánosak. Hozzájárulhatott a faszerkezet ahhoz is, hogy a több szmt, az emeletes építkezés sok országban a népi építkezésben is általánossá vált, míg ezt a mi vályog és boronaszerkezeteink alig tették lehetővé. Jogos feltenni ezek után a kérdést: ennyi különbözőség mellett semmi összefüggés nincs a magyar építészet két fő vonulata között? De van. Amióta a világ világ, az emberek mindig tanultak egymástól, vagy úgy is fogalmazhatunk: ami megtetszett nekik vagy amit egyáltalán máshol láttak, azt saját gyakorlatukban felhasználták. így az építészetben is. Az eklektika nemcsak a múlt század harmadik harmadának építészeti stílusa, de évezredes építészeti hagyomány. Az egész római építészet a görögnek eklektikus átvétele, amelyet csak egy lényeges újítással, a boltozassál lépett túl. Valljuk be, nagymértékben eklektikus stílus volt a reneszánsz is, az antik formák felélesztése. Az eklektikus hajlam néha meglepő dolgokat is eredményez. Az egész mohamedán templomépítés jellege megváltozott Konstantinápoly 1453-ban történt elestével. A vallási türelmetlenségükről és fanatizmusukról híres törökökre olyan hatással volt az akkor már több mint 900 éves gyaur templom, a Hágia Sophia valóban csodálatos térhatása, hogy szakítottak addig általános stílusukkal, és további dzsámijaikat annak nemhogy eklektikus, de szinte szolgai másolásával építették. Nincs tehát semmi meglepő, még kevésbé szégyenkezni való abban, hogy a magyar parasztember is átvette háza díszítéséhez azokat a formaelemeket, amelyeket helyben a templomon, a kastélyban vagy a városban járva sok helyen