A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Bakó Ferenc: A Heves megyei népi műemlékvédelem eredményei

kutatómunka végül is olyan széles áttekintést és olyan alapos ismereteket nyújtott, amelyek megkönnyítették a falumúzeumok számára megfelelő objektumok kiválasztását. A falumúzeumok megyei hálózatának első 3 egységét még nem tervszerű, tudatos kijelölés, hanem a körülmények alakulása hozta létre. A parádi Palóc-ház védelmére és megvételére először a Néprajzi Múzeum tett javaslatot és a berendezésben is közreműködött. A verpeléti kovácsműhelyt lebontásra ítélték, és hosszas meggyőzéssel sikerült csak megmenteni és céljamkra felhasználni. A kisnánai szlovák parasztház megvételére rákényszerültünk, mert a helyreállított várrom területére csak úgy lehetett a bejárást biztosítani, ha az ingatlant megvásároljuk. Véletlen az, hogy ezen a telken egy, belül még eredeti kiképzésű és csak kívülről modernizált ház állt, amit így helyre lehetett állítani és múzeumi célra fel lehetett használni. A parádi házat és gazdasági épületekkel felszerelt udvart 1963-ban nyitottuk meg, amivel megindítottuk Magyarországon az ,in situ" megőrzött és múzeumi rendeltetésű népi műemlékek hasznosításának gyakorlatát. Tudjuk, hogy korábban elsősorban áttelepítették az épületeket, s így jött létre a két világháború között pl. a balassagyarmati palóc ház, amit falun, Karancskesziben vásároltak meg, bontottak szét és állították össze a múzeum udvarán. Ezzel párhuzamosan, az 1930-as években alakultak meg az első tájházak is idegenforgalmi igények kielégítésére, ahol a helyi Gyöngyösbokréta csoport folklór bemutatókat tartott. A tájháznak új tartalmat és funkciót adtak 1950. óta a népművészeti és háziipari szövetkezetek, amelyek egy-egy lakóház vagy szoba népi berendezésével saját munkájuk hagyományos gyökereit, a tradíciók őrzését és továbbfejlesztését kívánták kifejezni, elősegíteni. A szövetkezeti tájházak — ezekből kettő van Heves megyében - létesítésének alapvető célja a díszítőművészet megőrzése és bemutatása a termelés érdekében, de másodlagos itt maga az épület. Ennek műemléki értéke sokkal alacsonyabb, vagy ilyennel egyáltalán nem is rendelkezik. A tájház és a népi műemlékben elhelyezett falumúzeum között tehát lényeges különbségek mutatkoznak meg. Az egyik az épület műemlék jellegének hangsúlyán van: a tájháznál ez szinte mellékes szempont, itt a népművészet és a termelés az elsődleges. A Heves megyei falumúzeumnál alapvető az épület műemléki, építéstörténeti értéke, amit csak kísér, felerősít a népi, esetleg helytörténeti kiállítás, berendezés. A Heves megyei falumúzeumok, népi műemlékek hálózata jelenleg 10 egységből áll, közülük 8 lakóudvar, 1 kovácsműhely és 1 borospince. A lakóházak mellől általában hiányoznak a gazdasági épületek, kivéve Parádot, ahol csűr istállóval, sertésól és gémeskút áll még az udvaron. A lakóházak a parasztság különböző társadalmi rétegeinek építkezési kultúráját tükrözik, közülük 3 a falun, paraszti sorban élő, de mégis kiváltságos (adómentes) nemeseké volt. Ezek a részben kőfalazatú házak (Mikófalván, Szilvásváradon és Átányon) nemcsak anyagukkal, hanem méreteikkel és külsejük, homlokzatuk gazdagabb díszítésével is kivállnak a többi közül. Az egykori feudális társadalom alapját képező jobbágyság házait 3 épület (Noszvaj, Párád, Kisnána), a kisiparos réteg és a városi polgárság építményeit ugyancsak 3 (Eger, Verpelét, Abasár), a földnélküli zsellérekét pedig 1 lakóház (Nagyréde) képviseli. A 10-ből 9 a tájon nagy többségben élő magyar etnikumhoz tartozik, egy azonban a szlovák népi kultúrát reprezentálja. A hálózat még fejleszthető lenne, mert nincs benne malom, mezővárosi polgárház és barlanglakás. Ezek kialakítására megvannak az alapfeltételek - tehát a megfelelő objektumok még helyükön, épségben állnak -, csak a megvalósítás anyagi fedezete hiányzik. Említettem, hogy a falumúzeumok hálózata alkalmat ad a népi műemlék helyszíni megőrzésére és bemutatására, ami azért is célszerű, mert a hatósági védelem nem mindig váltja be a hozzáfűzött reményeket. Ezenkívül az „in situ" megőrzésnek több előnye van, ilyen az épület nagyobb hitelessége, az alacsonyabb költségek révén a takarékosság és megfelelő helyeken az idegenforgalmi vonzerő fokozása. Mindezeken túl nem hanyagolható el az a szempont sem, hogy a kis intézmények, ha szerényebb mértékben is, de gazdagítják a települést és hatással vannak a helyi identitásra, a szülőhely szeretetére és megbecsülésére. Mindez befolyásolta az objektumok kiválasztását, vagyis lehetőség szerint az idegenforgalmilag egyébként is értékesebb területek építményeit előnyben részesítettük. Ezek topográfiai helyzete már némileg biztosította a kis intézmény látogatottságát is. A kiválasztást néha még sajátos körülmények befolyásolták, így pl. (Noszvajon) a kiszemelt házat tulajdonosa nem adta el, majd le is bontotta, úgyhogy helyette abban a faluban másikat kellett keresni. A hálózat épületei a 18. század dereka és az 1890-es évek között épültek. Heves megye régi épületekben nem gazdagabb országunk más tájamái. Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint a falusi lakóházak 85%-a a 20. században épült, így viszonylag kevés a „régf'-nek nevezhető lakóház. A hálózatban a legrégibb a parádi ház és a csűr, ezek keletkezését a 18. század derekára lehet tenni. Becslésem azon alapul, hogy ezen a tájon 1770. körül az uradalmak megszüntették az erdők vastagabb fáinak felhasználását építkezésekhez, olyanokat, mint a parádi épületek alapgerendái, ezek tehát valószínűleg 1770 előtt készültek. A hálózat legfiatalabb épülete a noszvaji gazdaház, amit 1888-ban emeltek. Az épületek kiválasztásának szempontjai között tehát jelentős szerepet szántunk a házak korának, építési idejének. A további szempontok között elsődleges fontosságú az anyagok és szerkezetek szerepe, előfordulása. A legfontosabb építőanyag volt a föld, mert a korszerű közlekedés kifejlődése előtt területünk nagyobb részén, az alföldi síkságon követ és fát csak nehezen lehetett beszerezni. A földépítkezés primitív formája, a földbe süllyesztett ház századunkat