Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Kiss László: Az ipartörténeti emlékeink védelme Magyarországon

Tisztelt Hallgatóim! Előadásomban a nemzet kulturális örökségének arról a részéről kívánok beszélni, amit röviden az ipari termeléstörténet muzeális értékű emlékanyagának nevezhetünk. Védelme egyaránt kiterjed az ingó-, vagyis a tárgyi, s mindinkább szélesedő mértékben az épületekre és egyéb ingatlanokra is. A forrásértékű emlékanyag legfőbb gondozói és őrzői a közgyűjtemények. Ezért az ipartörténeti műemlékvédelem kérdéseit a múzeumi célú gyűjtő, szervező és állagvédelmi tevékenység szemszögéből nézve szeretném vázolni. Nem foglalkozom a mezőgazdaság-történeti emlékvédelemmel, amiről önök külön előadást hallhatnak. Célom, hogy a rendelkezésemre álló rövid időben némi áttekintést adjak a kifejezetten ipari, technikatörténeti jellegű emlékvédelem magyarországi kibontakozásáról, a legfontosabb gyűjtési, védési területekről, ipari szakmúzeumaink helyzetéről és a legfontosabb termelő ágazatokban folyó munkáról, az ehhez kapott társadalmi segítségről, valamint további feladatainkról, céljainkról. Magyarországon az ipartörténeti emlékek szervezett gyűjtése és az erre épülő művelődéspolitikai célú hasznosítás érdemi lehetősége a felszabadulás utáni időszakban bontakozott ki. Korábban a kormányzati szinten alig támogatott ilyenirányú törekvések egyetlen pozitív eredménye volt, hogy a XIX. század végén létrejött a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a budapesti Közlekedési Múzeum. Egyéb területeken a műszaki és termeléstörténeti emlékvédelem elhanyagolása, az emlékek pusztulása, kiemelkedő értékek külföldi múzeumokba kerülése, társadalmi érdektelenség és közömbösség volt a jellemző. A második világháború a Közlekedési Múzeum európai jelentőségű gyűjteményét gyakorlatilag csaknem teljesen megsemmisítette, így a technikai, ipartörténeti emlékvédelem szervezését úgyszólván a nulláról kellett elkezdeni. Már 1949 évben a muzeális emlékvédelemről szóló múzeumi törvényerejű rendelet a régészeti, művészeti és egyéb kulturális örökség szerves részeként kezelte a technika emlékanyagát. 1954-ben külön is megjelent egy törvényerejű rendelet az ipartörténeti és műszaki emlékek védelméről, mely előírta az ilyen jellegű emlékek bejelentési és megóvási kötelezettségét. Ez volt az első alap az országos szervezőmunka megindításához, az értékek felderítéséhez, nyilvántartásba vételéhez és szakági gyűjtemények alapításához. A rendelet nyomán szervező csoport létesült az emlékek tervszerű gyűjtésére, szakmúzeumok szervezésére és egy országos központi műszaki múzeum létrehozásának előkészítésére. A kezdeti munka legnehezebb része az ipari üzemek figyelmének felkeltése, érdekeltségeinek tudatosítása, lényegében a rendelet végrehajtásához nélkülözhetetlen társadalmi támogatás biztosítása volt. Elsőként a Kohó- és Gépipari Minisztérium, majd rövidesen más szaktárcák, ipar igazgatóságok, nagyüzemek vállalták és segítették területeiken a felderítést, gyűjtést és védelmet. Az eredményes gyűjtőmunka ösztönzőleg hatott szakági múzeumok alapítására, melyeknek egész hálózata alakult ki napjainkig. A párhuzamosan szerveződött központi múzeum 1973-ban kapta meg Országos Műszaki Múzeum elnevezését, majd azt a feladatkört, hogy a művelődési kormányzat megbízásából szakfelügyeli és koordinálja az ipartörténeti, műszaki jellegű szakmúzeumok, gyűjtemények tevékenységét. A létrehozott szakmúzeumok mellett a másik gyűjtési területe a termeléstörténeti emlékeknek a megyei tanácsok által működtetett múzeumi szervezetek. Ezek azonban elsősorban az általános helytörténeti gyűjtemények kiegészítését, teljessé tételét célozzák a legjellemzőbb ipari vonatkozású területi emlékekkel, csak egyes esetekben jelentenek tematikai, fejlődéstörténeti teljességet adott iparág- vagy üzemtörténeti témát illetően. A megyei múzeumi gyűjtési irányok és területek is zömmel mezőgazdasági jellegűek. Harmadik szervezett gyűjtési, leletmentési területet azok az üzemi, vállalati vagy egyéb termelő területi tevékenységek jelentik, amelyek helyi kezdeményezésre, s főképpen társadalmi aktívákra épülnek. Ezek jelentős többsége is szo-