Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Pusztai László: Munkáslakótelepek a századfordulón

ten más országból települt, egy bizonyos helyen, egységes lakóközösséget - sajátos építészeti formát képviselő zárt épületegyüttest jelent. Felvetődhet a kérdés, hogy mindezt miért volt szükséges megemlítenünk? Nemcsak azért, mert Magyarország területén ezek a kolóniák voltak az első munkástelepek, hanem azért is, mert a későbbi a 19. századi újabban létesült munkástelepek és ezek között bizonyos kontinuitást vélünk felfedezni. Elsősorban abban, hogy ezek a 18. századi telepítési akciók egy bizonyos iparág vagy a feudális nagybirtok kebelén belül működő ipari tevékenység fellendítése érdekében a tulajdonos által is támogatottak voltak, de segítette ezt a Királyi Kamara intézménye is. Másodsorban azért, mert belőlük nőttek ki 100-150 év eltelte után azok a munkástelepek, melyeket a kapitalizmus ipari fejlődése hozott létre. Természetesen a Habsburg birodalmon belül megvoltak ezeknek a megfelelő rokonpárjaik, melyek a 19. század II. felében hasonló átalakuláson mentek keresztül. Ezekben a kolóniákban kifejezetten ipari munkásság élt, és ebből eredően a kontinuitás így is kimutatható. Mint említettük, Weissbach és Mackowsky elsősorban nyugat-európai munkástelepekről ír, angol, német, francia példákat hoznak fel, de szerepel munkájukban lengyel munkástelep leírása is. Nem véletlenül említettem a fenti országokat, hiszen a rendelkezésünkre álló leírások azt mutatják, hogy a 19. század 60-as éveiben a magyar építészet képviselői már nemzetközi érdeklődést mutattak a munkáslakás-típusok és munkás-lakótelepek iránt. Az 1866 és 1867. évi párizsi világkiállítások egyik feltűnő építészeti érdekességei voltak a munkás-lakóházak, melyeket telepszerű beépítésre javasoltak a tervezők és kiállítók. Minden bizonnyal az ipari fejlődésnek egy olyan fejlődési foka hozta létre ezt az elképzelést, mely már egyértelműen mutatja azt a jelenséget, hogy azok az ipari központok, melyeknek léte egy stabil — egy bizonyos helyen telepített — szakmunkásgárdától függött, kénytelen volt odafigyelni egy ilyen kiállítás anyagára. A bemutatott háztípusok, telepszerű formában, Franciaországban meg is épültek 1867 és 1868-ban. Magyarországi vonatkozásban ez csupán azért érdekes, mert a telepszerű beépítésre javasolt francia munkáslakás-típusokat az akkor meginduló magyar építészeti folyóirat, a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1967 és 1868. évi köteteiben publikálták és magyarországi alkalmazását is felvetették. Ez nem lehet véletlen jelenség! A kiegyezés évében vagyunk, melyet a magyarországi kapitalista iparfejlődés kiindulópontjának tekinthetünk. Ez a szociális gondolkodásmód — még a kedvező pénzügyi kihatások ellenére is — hiányzott a rentábilisnak tartott ipari vállalkozások vezetőiből. Mégis vannak példák az 1860-as évekből, hisz ismert, hogy Budapesten az 1860-as évek végén épült az első munkás-lakótelep, melyet a Magyar Államvasutak építtetett 1869-ben Ferencvárosban és Rákoson. Az említett MÁV lakótelepeken 55 típusház épült, valamennyi egyszobás volt; lakóinak száma 304 főt számlált, tehát ez azt jelentette, hogy a szoba-konyhás lakásokra 5,5 lélekszám jutott. Ez az arány megfelel azoknak a kimutatásoknak, melyek a munkásság lakáshelyzetével, az egy szobára jutó népesség kérdésével kapcsolatban készültek a 19. század 70-es éveiben. Az említett MÁV lakótelepekkel egyidőben épült meg az Első Magyar Gőzmalom Részvénytársaság munkás-lakótelepe Budapest—Angyalföldön. Ma már egyik munkástelep sem áll, így bemutatásukra nincs lehetőségünk. Mint említettük, az ipari fejlődés nemcsak Budapesten, hanem a vidéki ipari központokban is serkentőleg hatott a szociális létesítmények megépítésében. Nem csupán a kronológiai sorrend, hanem az eredeti forma megőrződése miatt is elsőként egy vidéki munkás-lakótelepet szeretnék bemutatni, nevezetesen a Diósgyőr-Vasgyárit, mely 1868ban kezdett épülni. Magyarország vas- és acéliparának egyik legjelentősebb központja Diósgyőr volt. A ma is álló hatalmas gyártelep építését 1868-ban a kormány kezdte meg, az akkori nagymérvű vasútépítkezések sínszükségletének biztosítása céljából. Hogy a termelés az igényeknek megfelelően biztosítva legyen, egy állandó munkásgárdára volt szükség, melynek léte mindenekelőtt az állandó helybeli lakástól függött. Az első munkás-lakóházak terveit a Selmecbányái Bányakamarai Levéltárban őrzik, melyeknek alapján 1871-ben már telepszerű formában 84 épület állott. 1878-ban további 48 kettős munkás-lakóházzal bővült, majd 1907-ig további 300-al. Ez utóbbiak két, illetve 4 család részére, melyek ma is állnak. Mindegyikhez, már a koraiakhoz is megfelelő nagyságú kert tartozik. A gyár tisztviselői számára is a telepen épültek lakások, melyek kettős osztásúak voltak. A lakótelep fejlődése magával hozta, hogy a szükségleteknek megfelelően középületek épüljenek. 1887-ben épült fel az iskola, 1890-ben a gyógyszertár és a fogyasztási szövetkezet épülete, 1896-ban a munkás-étterem. Itt a gyári munkásságnak az a része, mely a gyártól távolabb lakott, a déli pihenő alatt nem mehetett haza; a magával hozott ebédjét itt fogyaszthatta el. 1898-ban épült a kórház; az iskolát 1905-ben a lélekszám növekedése miatt bővítették. 1886-ban óvodával bővült a szociális intézmények száma, majd 1887-ben épült meg a telep közösségi fürdője, hideg- és melegmedencékkel, kádfürdőkkel, valamint iszapfürdővel. Az 1871-ből származó tervek mutatják az egyes lakások elrendeződését. Ezek kivétel nélkül egy szobából, egy konyhából és egy éléskamrából állottak. Ez a típus az 1880-as évekig volt meghatározó, majd épültek két- és háromszobás munkáslakások is. Ez utóbbiaknak érdekessége volt, hogy a plusz egy szoba a lakáson belül galériaszerű kiképzésű volt azért, hogy ha a munkás éjszakai műszakban dolgozott, nappal ki tudja pihenni magát.