Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Bela Duranci: Agrártörténeti emlékek a jugoszláviai Vajdaságban

dékről, a mai Szerbia déli vidékeiről Arsenije Carnojevic vezette szerbek, megalakítva ezzel az ún. határőrvidéket. 1690 és 1743 között a pravosláv szerbek és az ugyancsak idetelepített katolikus horvátok (bunyevácok vagy dalmátok, ahogyan az újabb szakirodalom nevezi őket) főleg a Tisza és a Száva folyó mentén teljesítenek katonai határőrvédő feladatot a törökök ellen. Tekintve, hogy csupán a hadviselés a feladatuk, a földművelésre és tartósabb objektumok építésére gondot nemigen fordítottak. A katonai hatóságok ezért elrendelték, hogy kötelesek házakat építeni, a települést pedig palánkkal körülvenni. A vesszőből épült palánkon mindössze egy bejárat maradhatott, hogy a házcsoportot könnyebben védhessék. Az őshaza hagyományainak megfelelően ezeket a házakat, pontosabban kunyhókat vesszőből fonták. Hogy milyen építmények lehettek, könnyen megértjük, ha elolvassuk Runjanin leírását, aki szerint: ,,Egy-két ember minden ilyen építményt a vállán mérföldnyire is elvihetett..." Ugyancsak tőle tudjuk, hogy 1773-ban a közigazgatás elrendeli a cölöpös építkezést. A mocsaras területnek az ilyen építkezés felelt meg leginkább. A rendelet magában foglalta azt is, milyeneknek kell lenniük ezeknek a házaknak. Két helyiség kell legyen — hangzott az előírás. Egy háromablakos szoba és egy kéményes konyha. Még a XIX. század legelején is voltak ilyen házak a rendezett falvakban. S ezzel elérkeztünk ahhoz az időszakhoz, amely a legjelentősebb a Vajdaság eddigi történetében. Az 1750 és 1780 közötti három évtizedben vagyunk, amikor a Habsburgok udvari kamarája egy európai viszonylatban is egyedülálló, merész lépésre szánta el magát. Többszáz települést hoztak létre, benépesítve a vidéket német, magyar, szlovák és ruszin (kisorosz) lakossággal. Ebben az időben végzik a határrendezést, a falvakban pedig házhelyeket jelölnek ki. Sakktábla mintájára épülnek be, egymásra merőleges utcák alakulnak ki. Az addig jobbára legelőket termő szántóföldekké változtatják és megkezdődik a földművelés. A mocsaras vidékeket lecsapolják. 1802-ben készül el a mindössze kilenc év alatt megépített Bezdán—Földvár-i csatorna, ami „Délkelet-Európa legnagyobb méretű építkezési vállalkozása a római idők óta", mondja róla Nikola Petrovic a Hajózás és Gazdálkodás a közép Duna medencéjében, a merkantilizmus idején című, tavaly megjelent könyvében. A lecsapolással kitűnő termőföldek keletkeznek, s azóta is Vajdaságot Európa éléskamrájának emlegetik. Ebben az időben alakul ki a vajdasági paraszti háztípus, amelynek legfőbb jellemzője, hogy teljes egészében a mezőgazdaság és az állattartás szükségleteinek van alárendelve. A házat jellegzetes gazdasági épületek egészítik majd ki. A vajdasági ház Az elsődleges szerb ház, a föld felszínén épült házak a szerbiai, azaz a koszovói jobbágyi házak mintájára készültek. Ezek egy helyiségből álló, szalmával fedett, szabadkéményes házak voltak. Előtte tornác (pitvar) húzódott. A kétosztatú ház kialakulásával különvált a lakó rész és az istálló (pajta). Még később a ház szabadkéményes konyhából és szobából tevődik össze. Mindkettőnek a tornácról van a bejárata. A három-, sőt többosztatú házak tulajdonképpen az előbbi megtoldásával alakultak ki. A házzal együtt, azaz az újabb hálókamrákkal együtt hosszabbodott a tornác is. Ezek tulajdonképpen egyszobás lakások, ,,vájá"-tok voltak, s minden házaspárnak volt egy ilyen szobája. A nagycsalád-szervezet bizonyára ismeretes fogalom mindannyiunk előtt. Nos, az ilyen nagycsaládoknál volt divatos az említett háztípus. A nagycsaládról még annyit, hogy itt az apa volt a tulajdonos, s az ő szava volt mindig a döntő. Tornácos házak gazdag ereszmegoldással épültek. Nádfedelesek voltak. A XVIII. század második felében történt betelepítés rákényszerítette a szerbeket is, hogy a szétszórt házaikat és szórvány-településeiket a rendezett falu követelményeinek rendeljék alá. Ezzel valójában a hálókamrák is megszűntek. A hatóságok által elrendelt háztípus a svábház lett. Ez előbb ugyancsak kétosztatú volt, majd pedig háromosztatú lett. Vertfalú, nádas, széles ereszmegoldású, de tornác nélküli házak voltak ezek. Az ilyen háromosztatú házak lettek aztán a jellegzetes vajdasági házak; e táj architektúráját ma is ezeken a házakon vizsgáljuk. E kolonista házak a szerb házaktól kölcsönözték a tornácot, de a további fejlpődésben bizonyos variánsok megfigyelhetők. A szerb háznál - mint mondtuk - megszűnnek a hálókamrák és a bográcsláncos szabadtűzhelyek is. Helyébe a háromlábas katlan, majd a még gazdaságosabb és tisztább sparhelt kerül. A betelepítéskor keletkezett falvak szinte mind a sakktábla szabályszerűségét tükrözik. A törökök is a múlté, mint ahogy az autochton lakosságú történelmi falvak is. De felismerhetők még ma is az ilyen régi központok elhelyezésükről, kanyargó, szűk utcáikról, a házak sűrűségéről. (Szépen látható ez a Backi Breg-Béreg példáján.) A betelepítés után létrejött falvak szinte teljesen egyformák. Csupán a gazdasági épületek elhelyezésében és a mellékhelyiségek tekintetében lesz majd némi eltérés, valamint a homlokzatok kialakításánál. A gazdasági épületek közül a hambár és a góré lesz jellegzetes, néhol majd az utcára, másutt pedig az udvar hátsó részébe kerül. A homlokzatok tekintetében a magyar házaknál a napsugaras homlokzat a jellegzetes, míg a szlovákok az élén, főleg kék színű, érdekes színhatású megoldásokat kedvelik. A valamikor érdekes egyszerű lépcsőzetes, háromszöges oromzatot ma már alig találunk. Az eléggé megbízhatatlan szóbeli közlést - arra vonatkozóan, hogyan is néztek ki valamikor a házak - még ma is leellenőrizhetjük, de immár jobban a gazdasági épületeken. A búza tárolására szolgáló hambár (neve is török eredetű) elődeit már a részben nomád életmódot folytató parasztoknál is megtaláljuk. S micsoda ötlet! Szántalpas, nádból font