Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Orosz István: A majorsági rendszerek kialakulása Magyarországon

a fő problémát az értékesítés jelentette és úgy gondolták, ha az értékesítés megoldódik, akkor megmaradhatnak a majorságok. Mit jelentett ez a kényszer-piac? Többnyire azt, hogy a földesurak feudális hatalmuknál fogva saját jobbágyaikat kényszerítették arra, hogy termeivényeiket megszabott áron felvásárolják. Nagyon világosan és egyértelműen látszik ez a kényszer-piac a bor-értékesítésben. A földesuraknak voltak olyan feudális jogaik, amelyek még a középkor korábbi századaiból származtak. Egy ilyen jog volt, amit latinul educillációnak neveztek vagy a földesúri borkimérés privilégiumának. Ez azt jelentette, hogy egy településen egy jobbágyközségben a borkimérés az a földesúr joga volt, tehát kocsmát a földesúr tarthatott. A kényszerpiac úgy teremtődött meg, hogy a földesúr a saját kocsmában a saját borát mérette ki, illetve azt a bort, amit feudálisjáradék formájában a jobbágyoktól szerzett. Az a furcsa helyzet állott tehát elő, hogy a jobbágy megtermelte a bort, ennek egy részét feudális járadék formájában átadta a földesúrnak, majd ugyanazt a falusi kocsmában visszavásárolta. Ilyen kényszerpiac kialakításának lehetőségét teremtette meg a másik feudális jogosítvány, amit húskimérési jognak nevezhetnénk, latinul macellációnak. Ugyanazt jelentette, amit a borkimérés joga, csak a földesúr tarthatott mészárszéket egy faluban és a mészárszéken saját allodiumának levágott állatait mérette ki. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ennek a kényszerpiacra alapuló allódiális gazdálkodásnak mégkevesebb köze van a tőkés átalakuláshoz, mint a XVI. századi allodiumoknak. Ebből a furcsa sajátos helyzetből a XVIII. század gazdasági változásai mozdították ki a magyarországi majorsági rendszert. A XVIII. század első felében békés időszak következett be az országban, a török kiűzése után visszaállt a történeti Magyarország egysége és óriási arányokban folyt az ország legtermékenyebb középső részének újratelepítése. Az újratelepítés során azonban nem születtek földesúri major-üzemek, nem is születhettek, hiszen ezek előfeltétele a jobbágyi robotszolgáltatás volt, s az újratelepülő jobbágyok munkaereje a talaj termővé tételéhez volt szükséges saját gazdaságuk kiépítéséhez, és azt a kedvezményt kellett hogy megkapják földesuruktól, hogy nem adnak ingyen munkaerőt, hogy nem robotolnak földesuruknak. Éppen ezért, ha a gazdaságok típusait akarjuk a XVIII. század első felében felvázolni, azt kell mondanunk, hogy három nagy körben jól elkülöníthető az ország. Az egyik az egykori királyi Magyarország, az ország peremvidékei, ahol a XVI. században létrejött majorságok tovább éltek, többnyire abban a formában, amiről az eddigiekben szóltam, tehát egy bezárkózott, kényszerpiacon alapuló majorságok voltak. A másik nagy tájegység Erdély, amelyben a majorsági fejlődés a megelőző időszakban is elmaradottabb volt és ezt az elmaradottságot Erdély, mint tájegység a XVIII. században is őrizte. A harmadik nagy centrum a török fennhatósági terület, az Alföld és a Dunántúlnak a Balatontól keletre eső része, ahol az újjátelepítés, a betelepítés miatt a XVIII. század első felében még alig születtek földesúri majorságok. Földesúri uradalmak voltak ugyan, de ezek középkori típusú, adóztató birtokok voltak. Az, hogy mennyit ért egy ilyen adóztató, XVIII. század eleji nagybirtok, arra tipikus eset az Arukern esete, akinek úgy tették fel a kérdést, hogy egy budai vízimalmot kíván-e adósságai fejében vagy Békés vármegyét. Sajátos módon Arukern inkább a vízimalmot kívánta, ennek ellenére Békés megyét kapta meg, tehát egy több ezer négyzetkilométernyi területet. A XVIII. század derekán, a 40-es, 50-es években következik be ismét változás a magyarországi majorságok fejlődésében és ez a harmadik kérdéskör, amiről még nagyon röviden szólni kívánok. 1740—50 körül ismét egy gazdasági konjunktúra kezdődik Európában. A mezőgazdasági árak ismét fokozatosan nőni kezdenek, hogy aztán a napóleoni háborúk időszakában addig soha nem látott magasságba emelkedjenek. Ha a XVI. századi árforradalomnak az volt a hatása Közép-Európában, hogy földesúri termelő üzemek születtek és szélesedtek, nőttek, a XVIII. századi kezdődő konjunktúrának is van ilyen hatása. Csakhogy ebben az időszakban most már ezek az új majorságok nemcsak az egykori peremkörzetekben, tehát a királyi Magyarországon és Erdélyben jönnek létre, hanem létrejönnek az ország török uralom alól felszabadult középső vidékein is, az Alföld területén is, amely egyébként a mezőgazdasági termelésre, a gabonatermelésre leginkább alkalmas terület volt. Azok a nagy földesúri üzemek, amelyek a XVIII. század második felében az egész XIX. században a magyar mezőgazdaságot többé-kevésbé meghatározták, most a XVIII. század második felében születnek meg, először sajátosan állattenyésztő, állattartó üzemként, majd a napóleoni háborúk konjunktúrája időszakában gabonatermelő üzemként is. Befejezésül arról kell néhány szót szólni, hogy ezt a folyamatot hogyan segítette elő 1767-ben Mária Terézia császárnő úrbéri rendelete, Mária Terézia úrbér rendezése. Nincs mód arra, hogy az úrbéri rendelet paragrafusait én ismertessem. Néhány lényeges mozzanatára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy az úrbéri rendelet jogilag is elkülöníti az úgynevezett allódiális földet és az urbáriális földet. Mindjárt megmagyarázom, hogy mi a kettő közötti különbség. Az allódiális föld a földesúr magánkezelésű földje, tehát a földesúr majorsága, amellyel az úrbérrendezés után a földesúr szabadon rendelkezik, adhatja, veheti az ősiség korlátai között, tehát majdnem úgy rendelkezik vele, mint szabad polgári tulajdonával.