Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Szakál Ernő: A középkori szerkesztési rendszerek és azok alkalmazása a kőszobrász restaurálásban

Négy éwel ezelőtt, ugyanitt ismertettem a középkori kőfaragó szerkesztések módszereit, sok mindent, ami későközépkori szövegekből kiolvasható, amit eredeti középkori tervrajzokon tanulmányozhatunk, és amit a szakirodalom révén megismerhetünk. Ez előadásom inkább elméleti kérdésekkel foglalkozott, döntően az építészeti tervezéssel, és kevésbé a restaurálási gyakorlattal. Akkor azt kíséreltem meg, hogy igazoljam a középkori építészeti tervezésnek, a szellemi koncepciónak, a tervrajzok készítésének, és a gyakorlati építő és kőfaragó mesterségnek olyan egységét, mely csodálatos volt, de túlhaladottá vált, és ma szinte elképzelhetetlen. Alig értjük meg valójában, hogyan tudtak olyan művészi-műszaki feladatokat megoldani, mint például egy gótikus katedrális építését, amikor statikai számításokat nem ismertek, és egy, a mi számunkra használható műszaki dokumentációjuk sem volt. Egy-két alaprajz, vagy ritkán egy nézeti kép vagy annak egy részlete volt az egész tervdokumentáció, melyeket a korábbi időkben pergamenre, később papírra rajzoltak. Az alaprajzokon néha metszetek sokasága van egybe rajzolva, vagy egészen egyszerűek, mint például a gótikus boltozatok alaprajzi tervei. Egyformán jellemző az, hogy semmilyen terven nem találunk sem léptéket, sem méretet bejelölve, ami annyit jelent, hogy ezekre sem a tervezésnél, sem a kiviteli rajzok készítésénél szükségük nem volt. A méretek és arányok meghatározása geometrikus módszerekre épült, melyekben az aritmetika, a számok rendszere vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon alárendelt szerepet kaphatott. A középkori szerkesztési rendszerek nagyon sékfélék, de lényeges azon egyezésük, hogy az Euklidész-i geometria szabályos síkidomaira, ezek osztására, sokszorozására és variációikra épülnek fel. A kör. a négyzet, az egyenlőoldalú háromszög és az ötszög tökéletességét és szabályosságát egészen másképp érzékelték mint mi, mert ezeket a szabályosság és rend, valamint a harmónia alkotóelemeiként értékelték, melyekben az arányok állandóak, és teljesen függetlenek a méretektől. Alapidomok tehát a szó legnemesebb értelmében, és talán ezért van az, hogy számukra az alaprajzok geometriája végtelenül fontos volt. A középkori szerkesztésekkel foglalkozó írásokban gyakran találunk olyan utalásokat, hogy a már elkészített alaprajzból vették ki a magassági méreteket és arányokat, ami annyit jelent, hogy gyakorlati szempontból a nézeti rajzok háttérbe szorultak. Inkább a megrendelő mecénás számára készültek, mint a kivitelező mesteremberek számára. Ez utóbbi esetben azonban arra szolgálhattak, hogy egy, az alaprajzból meghatározottan induló mű nézeti koncepcióját miképp képzelték el befejezetten, mintegy útmutatásul az építkezést folytató utódok számára. Ennek felismerése minket is arra vezetett, hogy a visegrádi díszkutak szerkesztési rendszerét az alaprajzokban keressük meg először, és az így meghatározott arányokat és méreteket a nézeti képben is felfedezzük, és felhasználjuk. A visegrádi díszkutak abban a királyi palotában állottak, melyet Anjou Károly Róbert, az Árpádházi királyok dinasztiájának kihalása után, mint magyar király építtetett, új székhelyet országlásának és udvartartásának. Amikor 1335-ben itt a nemzetközi fontosságú, úgynevezett visegrádi kongresszus résztvevői összegyűltek, a palota már szinte teljesen készen kellett, hogy legyen, fogadó termeivel, lakosztályaival, zárt udvaraival, függőkertjeivel, és azokkal a díszkutakkal, melyekről a következőkben szó lesz. Ennek az Anjou-kori palotának a létezéséről csak írásos adatok emlékeznek meg, melyek hitelességét csak az 1934-bem megkezdett ásatások sejtették, és amikor 1941-ben Schulek János építész feltárta a palota díszudvarát, a közepén állott Herkules-kútnak, a reneszánsz szobrászat e csodálatos művének maradványaival, megtalálva annak a 15. századi, Mátyás királyi palotának legjelentősebb szobrászati díszét, melyről Oláh Miklós írt. A második világháború kényszerszünete után megindult tervszerű ásatások, a visegrádi díszkutak megismerésében 1955-ben hoztak hasonló eredményt, amikor a teraszosan telepített palotakomplexum negyedik szintjén egy második, ugyancsak Mátyás király korabeli falikút, az úgynevezett oroszlános kút töredékeit és in situ levő részeit tárta fel Héjj Miklós, régész-művészettörténész, a visegrádi múzeum igazgatója.