Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Entz Géza: Restaurátorképzés Magyarországon

A művészi alkotás közös célja a művésznek is, a restaurátornak is. De mindkettő más és más oldalról közelíti meg. A festő, a szobrász, a grafikus, az iparművész aktív alkotó. Tevékenységük nyomán jön létre, születik meg a festmény, szobor, rajz, metszet és a sokféle iparművészeti műtárgy. De mint minden, ezek is idők folyamán változnak, módosulnak, romlanak, öregednek. Felületüket fény, nedvesség, külső behatás kikezdi, pusztítja, anyaguk avul, különböző támadásoknak van kitéve s ezáltal eredeti művészi értékük halványul, nem egyszer el is vész. Főként akkor, ha a későbbi ember bármi okból lényegesen vagy teljesen megváltoztatja, gyakran el is tünteti megújító, hamisító vagy kontár beavatkozással. E folyamatok és tevékenységek káros voltának felismerése, az eredeti művészi értékek újra való kibontásának és megtartásának szándéka vezetett el a restaurálás igényéhez. A restaurátor reprodukáló művészi feladatot tölt be. Célja, hogy mennél hívebben visszaadja a műtárgy eredeti mivoltát. Ahogyan megszólaltatja a költeményt vagy zenedarabot az előadóművész, úgy kell megszólaltatnia a restaurátornak a képzőművészeti alkotás eredeti értékeit, mégpedig művészi fokon. Vissza kell adnia a lehető leghívebben, a korábbi alkotó szándékaiba magát beleélvén, előadásának szintjéhez alkalmazkodván a műtárgy „beszédét", megrokkant, elveszett vagy eltűntetett formai, tartalmi lényegét lehatolván a legkisebb részletekig. A restaurált tárgy soha nem lesz teljesen azonos azzal, amely a művész kezéből életre kelt, de annak mennél hívebb megközelítése sokféle akadályon keresztül: ez új művészi érték forrása lesz, amely szerényen, de harmonikusan beüleszkedik a műalkotásnak az idők nyomait ugyan magán viselő, de hitelesen, mély beleérzéssel áthatott visszaállításába. Az ez értelemben vett visszaállítás a restaurátor alkotása, amelyben művészi egyénisége megnyilatkozhat. Alkotás és visszaállítás ez az a két forrás, amely a műtárgy életét táplálja. Az eddig elmondottak hosszú fejlődés eredményét jelentik, amelynek gyökerei messzi századokba nyúlnak vissza. A művészet évtizedekre tekinthet vissza, de a műalkotás csak addig élt, hatott, amíg gyakorlati vagy eszmei rendeltetésének megfelelt. Ennek megszűnése a műalkotás módosulását, nem egyszer megsemmisülését okozta. Az „elavult" részleges vagy teljes eltüntetése helyébe a gyakorlat vagy eszme által megkövetelt,.korszerű" lépett. A régit elsöpörte a diadalmas új. Vdaminek a megtartása, megőrzése csak azért mert régi általában ismeretlen szempont maradt. A régiség értékké csak a 18—19. században emelkedett. A művészi alkotással szembeni magatartás e gyökeres megváltozást nagymértékben elősegítette a műgyűjtés egyre erősebb lendülete és a századforduló nemzeti romantikájának hatalmasra duzzadt folyamata. A 16. században kezdődő fejedelmi gyűjtés az egykorú festmények tömegét hordta egybe királyok, főurak és főpapok kastélyaiba, palotáiba. Ezeknek hosszabb-rövidebb idő után bekövetkezett romlása a műtárgyakat szenvedélyesen kedvelő tulajdonosokat arra késztette, hogy gyűjteményeik festőművész őreit a látható károk elleni védekezésre, ezek megszüntetésére biztassák, sőt kötelezzék. Mivel a képgyűjtemények rendesen családi arcképsorozatokból keletkeztek, a családi hagyományok, az egyéni dicsőség keresése és ezzel összefüggő szempontok, mint pl. az ősök tisztelete az említett törekvést még inkább elmélyítették. A 17. században kiszélesedett a reneszánsz korszakból táplálkozó élénk érdeklődés az antik szobrok iránt. A 18. század első felében véletlenül felbukkanó herculaneumi szobrok előbb csak a nápolyi uralkodó gyűjteményét gyarapították, de egyre növekvő tömegük ráirányította a figyelmet a Vezúv által 79-ben eltemetett római városokra, azok életére, a császárkori római társadalom valamennyi élet-megnyüvánulására, kultúrájára. Megindultak Pompeiben az azóta is tartó, talán soha be nem fejezhető ásatások, ezek nyomán lassanként körvonalazódtak a régészeti módszerek, amelyek a kezdeti egyszerű kitermeléstől fokozatosan felismerték az egyes tárgyakon messzire túlmutató történeti összefüggéseket. Az antik múlt különleges megbecsülése rohamosan nőtt s innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a nemzeti múlt tárgyi értékei iránt érzék is felmerüljön, kiterebélyesedjék. A romantika a 19. század első felében viharos erővel állította előtérbe a „régi dicsőséget", az egyes nemzetek múltjának előbb középkori, majd lassanként a teljes fejlődést tükröző, magyarázó és lelkesítő értékeit. A régiségi érték elismerése egy csapásra diadalt aratott. A nemzeti táviatok fokozatosan emberivé szélesedtek, s a műalkotások megőrzésének, eredeti mivoltuknak visszaállítása kiterjedt a történeti múlt mindenfajta tárgyi emlékére. A megőrzés eleinte csak a legkorábbi állapotra irányult, századunkban