Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Fábriné Radovics Krisztina: Rekonstrukció-anastylosis és kiegészítés egy korabarokk oltár helyreállításának tükrében

hogy nélkülük az oltár az eredetinél szegényesebb képet mutat majd. Mert a kiegészítés célja nem a visszaálmodás, hanem a meglévő értékek érvényesítése. Hiszen az elméletben és rajzban hiposztazált eredetiig, a műalkotás megszületésének állapotáig sohasem juthatunk el. Az általunk létrehozandó összkép egy új, soha nem volt állapota lesz a műtárgynak, sőt, az elkészítendő - és a Szent Imre szobron már elkészített — kiegészítés is csak egy javasolt megoldás. De természetesen egyáltalán nem is az a cél, hogy a nézőt abba az illúzióba ringassuk: hiánytalan, eredeti alkotást lát. Az oltárépítmény rekonstrukciója azért szükséges, hogy segítségével a meglévő szobrokat eredeti szerkezeti helyükön mutathassuk be. Az ornamentika rekonstrukciója nem járna ilyen előnyökkel. Az új részeknek az egészbe illeszkedőknek és ugyanakkor attól megkülönböztethetőknek kell lenniük. A rekonstruálandó architektonikus elemek, a retabló, a timpanon és a dobogók a fotóról kiszerkesztett rajz alapján fából készíthetők. Az oszlopfők és a két összekötő elem az eredeti jellegéből kiindulva, de nagyolt megoldásban lennének megvalósítva. Színezésük megegyezne az oltárépítmény meglévő részein ránk maradt színekkel, de itt a színeket közvetlenül a fára, mintegy pácként vinnénk föl. Mindez persze szakemberek bevonásával finomodni és nyilván változni fog. Itt ebben a konkrét esetben inkább csak a rekonstrukció lehetőségének egyik lehetséges változatát mutattam be. Végül a kiegészítés problémakörét vázolnám föl, a jelen konkrét esetre vetítve. Emlékeztetőül idézem a Velencei Carta idevágó meghatározását: „ ... Kiegészítésnek nevezzük azt a műveletet, amikor egy műemlék valamely hiányzó elemi részét készítjük el akár a szerkezeti, akár a forma egység érdekében, akár a töredékesen fennmaradt részek jobb megértése végett. A kiegészítés készülhet az eredetivel megegyező vagy eltérő anyagból és formából, lényeges jellemzője azonban, hogy nem az egész műemlék, vagy annak nagyobb összefüggő részlete elkészítését jelenti, hanem mindig csupán olyan elemi részeket, amelyek csak más, meglévő részekkel együtt nyernek összefüggő értelmet. A kiegészítés fogalmából következik még, hogy minden esetben túlynomó többségben meglévő eredeti részeket tételez fel, amelyekkel szemben a kiegészítések mennyiségükben és hatásukban háttérbe szorulnak." Az oltár szobrainak kiegészítését és teljes helyreállítását a hiányok kis százaléka és a műtárgy funkcionálásának elve indokolja. Egy példa a hiányok kis mennyiségét bizonyítandó: a hét szobor tizennégy kezéből összesen kettőt kell pótolnunk, a többi megvan. De túl ezen a mennyiségi bizonyítékon, a teljes helyreállítás mellett szól a minőségi szemlélet is: az esztétikai és a gyakorlati cél egysége. Másfelől a szobrok teljes helyreállítását — hiszen, mint szó volt róla, nem önmagukban, hanem egységükben értékelhetők ezek a figurák — szintén a kompozíció helyreállításának remélhetőleg kellőképpen bizonyított szükségessége indokolja. A szobrok a teológiai-esztétikai kompozíciós egység részeiként válnak jelentőssé, de ez az egység csakis a szobrok által jelenik meg. A szobrok kiegészítésének megvalósítására példának a Szent Imre szobrot hoznám fel, mely már elkészült. A plasztikai hiányok és a festékréteg hiányainak logikájára két magyarázat szolgál. Először is, jelentős sérülést, illetve hiányt a plasztikán mindig a kiemelkedő részeknél találhatunk, hiszen itt a faanyag elvékonyodik. Másrészt, mivel 1934. után a szobrokat — köztük a Szent Imre szobrot — eredeti helyükről eltávolították, ezért ezek a helyváltoztatáskor is sérültek. A festékréteg hiányai is igen beszédesek és érthetők. Ugyanis ebben az esetben nem a természetes öregedés és elkopás okozta ezeket a hiányokat. Erre utal, hogy e meglévő eredeti színezés feltűnően jó állapotban, épségben van. A festékhordozó is főleg a kiemelkedő, nagy plasztikai formák éléről hiányzik. Ennek fő oka az 1934. utáni tárolás. Ugyanis a szobor a templomtér egyenletes klímájából egy padlástérbe került. A faanyag hirtelen száradását, mozgását, zsugorodását a festékhordozó nem tudta követni. Nagyobb károsodás tehát 1934 után érte a szobrot, a sérülések inkább gondatlanságból, mint az anyag természetes öregedéséből következtek. A Szent Imre szobor kiegészítései hársfából készültek és teljes mértékben alkalmazkodtak az eredeti törésfelülethez. A hiányzó bal kéz pótlásakor a meglévő jobb kéz jellegéből és méretéből, valamint a többi szobor meglévő bal kezének hasonló tartásából indultam ki. A csizmák hiányzó orrát szintén a többi szobor csizmáinak formája alapján készítettem el. A hiányzó gombok jellegét a meglévő palást összefogó gomb, nagyságát a csapolás környezete határozta meg. A színkiegészítést a meglévő eredeti igen jó állapota indokolta, valamint az a tény, hogy a festett faszobroknál plasztika és festés teljes egységet alkotnak. Ez egy táblaképről természetesen nem mondható el, hiszen ott a festés adja a teljes művészi formát. Egy színezett faszobornál azonban, ha a plasztikai hiány kiegészítését indokoltnak tartjuk, teljes természetességgel kell a festékréteget is kiegészítenünk. A vonalkázó technikával készülő színkiegészítés pedig mindig biztonsággal megkülönböztethetővé teszi az új és a régi felületet. A retus mindig az eredeti színezést védő lakkrétegre kerül, így az onnan az eredeti megsértése nélkül bármikor eltávolítható, ez pedig minden hozzátétel és kiegészítés alapkövetelménye. Remélem, a bemutatott példával sikerült érzékeltetnem, miképpen valósítható meg a műemléki helyreállítás elmélete egy faszobrászati emlék helyreállításának gyakorlatában.