Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Tóth Melinda: A feldebrői falképek

megközelítése a szentek tiszteletével kapcsolatos ún. confessiókra emlékeztet. Az elhunyt iránti kegyelet e felfokozott formájának párhuzamául az írott forrásokból a Képes Krónika Aba Sámuel haláláról szóló passzusát hozhatjuk fel: ez úgy beszél a meggyilkolt király hamvairól, ahogyan szentek földi maradványairól szokás megemlékezni. A sírkamrában feltárt egyetlen, üres sír tehát bizonyos valószínűséggel valóban Sámuel királyé lehetett. Aba Sámuel jelentőségében jóval a többi nemzetségtag fölé emelkedett, a hozzá fűződő emlékképet az országos politika nagy eseményei alakították. Személye, mint alapítóé, mindenesetre sokat megmagyarázna a feldebrői kriptarész terjedelmes és hangsúlyos kialakításából, s esetleg abból is, hogy kifestésére egy évszázad leforgása alatt miért került kétízben is sor. Az altemplom festett dísze nemcsak a szentélyre és a hajóra terjedt ki, hanem - mint ez apróbb töredékekből megállapítható volt - a sírkamra falaira és boltozatára is. A ma ismert freskódísz azonban nem volt az altemplom legkorábbi kifestésé: az apszis ívének indítása közelében a töredékes falképek alatt egy régebbi festésréteg csekély maradványai tűnnek ugyanis elő. Ez a korai, lényegében ismeretlen falképréteg a templom építésének idejéből származhatott, és vélhetően nem volt kisebb kiterjedésű a későbbi falképeknél. Azok a falképek tehát, amelyekkel itt foglalkozunk, a monostortemplom történetének egy későbbi fejezetéhez kapcsolódnak. A legújabb feltárások egy érdekes lelete, mint erre alább még visszatérünk, arra mutathat, hogy ebben az időben már megtörtént a templomépület első átalakítása háromhajós, hosszanti elrendezésű templommá, az altemplom formája és funkciója azonban továbbra is érintetlen maradt, mindössze a megközelítését korlátozták a déli lejáratra. A monostornak ez a XII. századi korszaka korántsem lehetett jelentéktelen: egy Feldebrőről származó kis arany kereszt utal erre, és egy csontból készült pásztorbot, alighanem apáti sír melléklete. Ez időben a monostor továbbra is Aba nemzetségbeli kegyurak patronátusa alatt állt. Kérdés, hogy az új kifestés, amely ezúttal az átépített „felső" templomra is kiterjedt, nem függött-e össze egy újabb kegyúri gesztussal, patronusi temetkezéssel. A falképeket csak jóval később, talán már a török utáni templomhelyreállítás idején érhette jelentősebb pusztulás. Az épület keleti, kereszthajószerű kiugrása ekkor megszűnt; az altemplom északi és déli hajóját lebontották, s a templom alatti tér megközelítésére a sírkamrán keresztül nyitottak lejáratot. Ebben az időben a templom már plébániaegyház volt. Feldebrőről ekkor már régen eltávozott az a szerzetesi közösség, amely az alapító, s további nemzetségtagok sírját gondozta, emléküket fenntartotta. A sírkamra mint önálló, kriptaszerűen „rejtett" tér jelentősége megszűnt, falképei is ezidőben pusztulhattak el. A feledés, amely a félig föld alatt levő, rendezetlen, a századok során lassan feltöltődő altemplomot elérte, falképeire nézve bizonyos szerencsével járt: nem tüntették el őket mészréteggel, és átfestésnek sem váltak áldozatává. Műemlékvédelmünk hőskorának nagy kutatói: Henszlmann, Ipolyi, Rómer a frissen „felfedezett" altemplomban a megsötétedett falképeken ámulva ismertek rá egy-egy valóban érintetlen szépségében fennmaradt részletre: Káin és Ábel áldozata jelenetére, a szentélyben az Atyaúristen ábrázolására. A festmények konzerválásával háromízben is foglalkoztak: a két világháború között Deéd (Dex) Ferenc; az ötvenes évek elején Bartha László; 1961—62-ben Illés János. Csupán a legutóbbi, átfogó, gondos restaurálás óta beszélhetünk a kifestés rendszerének behatóbb ismeretéről. Csak azóta tudjuk azt is, hogy az altemplomban két festésréteg volt: a felső, második kifestés vakolatrétegének alapos vizsgálata vezethetett ahhoz a megnyugtató eredményhez, hogy a falkép ma ismert ábrázolásai egyértelműen ehhez a második réteghez tartoznak. A restaurálást követően világossá vált az is, hogy bizonyos különbségek, melyek a falkép egyes részletei között tapasztalhatók, nem stiláris sajátosságokkal, hanem technikai, állapotbeli adottságokkal függnek össze, tehát azzal, hogy a falkép különböző részein a fennmaradás és pusztulás eltérő stádiumaival állunk szemben. Ez a restaurálást is jelentős ponton érintő kérdés a művészettörténeti megítélésnek is kulcsfontosságú kérdése, úgyhogy rá a későbbiekben még visszatérünk. Az altemplom masszív pillérein nyugvó alacsony, áthatásos dongára emlékeztető keresztboltozat mindkét falképfestő lehetőségeit meglehetősen korlátozta. Néhány keretelő sávon kívül nem tudunk semmit sem arról, hogy a korai kifestés mestere hogyan birkózott meg ezekkel az adottságokkal. A második réteg kompozíciós beosztását elég jól ismerjük. A XII. századi festő itt a szinte egyetlen, kézenfekvő megoldáshoz folyamodott. Az apró, görbült felületű mezőket tiszteletben tartotta, sőt azok három- és négyszögekre tagolódását festett kereteléssel hangsúlyozta, a mezőkbe pedig kisebb méretű, egymástól izolált, de egymással vizuális és tartalmi összefüggésben álló ábrázolásokat festett. Az egyetlen oszlopra boltozott apszisban nagyobb felület állt rendelkezésére a medaillonba foglalt Atyaúristen, s körülötte az evangélisták szimbólumainak megjelenítésére. E csoportozatot lejjebb, a boltozati fiókokban a három arkangyal büsztje kísérte, míg a szentély bejáratánál egy-egy szeráf állt őrt. A szentélyben tehát a mennyország legfontosabb alakjai kaptak helyet. Törekédes falképmaradványokból úgy látszik, hogy ez a mennyei szféra a szentély előtt levő két boltszakaszra is kiterjedt, ahol négy-négy angyal emelt egy-egy medaillonba foglalt, ma már alig kivehető ábrázolást (galamb és könyvet tartó szentalak). A Szentháromságnak ilyen megjelenítése a korszak művészetében szokatlan, a két boltszakaszt azonban színvilága is a szentélyhez kapcsolja: a hajó többi részétől eltérően a háttér itt is kék, s a nimbusok színe vörös.