Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Szabó Zoltán: A kémia szerepe és jelentősége a képzőművészeti restaurálásban

A kémia feladata abban áll, hogy a körülményekhez képest a legártalmatlanabb oldószert keresi meg, amely a legkevésbé duzzasztja az alsó képrétegeket, de le tudja oldani a lakkot. Ha a kémia szerepéről van szó, nem lehet elhallgatni, hogy sokat vitatott kérdés: mi a műanyagok szerepe és jövője a képzőművészeti restaurálásban? A restaurátorok közül sokan idegenkednek a műanyagoktól, természetes anyagokkal lakkoznak és retusálnak. Mi ennek az alapja? Nyüvánvalóan az, hogy pl. a természetes lakkalkotók, a masztix és a dammár tulajdonságai jobbak a ma ismert műanyag lakkokénál. Páraáteresztő-képességük ötöde-tizede a műanyaglakkokénak. Kevésbé sárgulnak és öregednek. Viszont azt is könnyen beláthatjuk, hogy a restaurálásban is a műanyagoké a jövő. Egyrészt a műanyagok már nagyon régen nem pótanyagok, és olyan tulajdonságú műanyagokat lehet ma már előállítani, amilyenekkel a természetes anyagok nem rendelkeznek. Másrészt minden műtárgy egyedi eset, nincsen két egyformán készült és egyformán öregedett tárgy. Tehát minden műtárgy speciális kezelést és kezelő szereket igényel. Az anyagoknak ez a változatossága viszont csak a műanyagok körében képzelhető el, hiszen a vegyészek olyan anyagokat tudnak ma már előállítani, amüyenre csak szükség van. A természetes anyagok tulajdonsága viszont genetikaüag determinált, számuk pedig erősen korlátozott. (Vagyis nem tudunk olyan tehenet kitenyészteni, amely pont egy adott műtárgy restaurálására alkalmas, az eddigiektől eltérő kazeint tartalmazó tejet ad.) Ez sugallja azt a kijelentést, hogy a műanyagoké a jövő. A műtárgyvédelem koránt sem azonos a restaurálással. Szakszerű tárolás és kiállítás nélkül a restaurálás csak smink, amit az idő újra meg újra lemos. Mit segíthet e téren a kémia? Az anyagok romlásának három alapvető tényezőjét — az oxigént, a vízgőzt és az ibolyántúli sugárzást ismerjük. Az első kettő ellen védekezhetünk ugyan bevonatokkal, de a legtöbb bevonat gyorsabb ütemben engedi át a korróziv anyagokat, mint ahogy azok a műtárgyon reakcióba lépnek. Az oxigént és a vízgőzt a képzőművészeti tárgyak légteréből - emberi okok miatt - kizárni lehetetlen. Marad a harmadik tényező, az ibolyántúli sugárzás, ami ellen eredményesen védekezhetünk. A múlt században a vegyészek azzal a kérdéssel kezdtek foglalkozni, hogy mitől színesek a szerves vegyületek. Megtalálták az okát Ha a vegyületben kromofór csoport van, akkor színes, ugyanis a molekula fényabszorpciója a látható fény tartományba esik. Csakhogy sok olyan vegyület van, amelynek van kromofór csoportja, mégsem látjuk színesnek. Ugyanis ezen csoportok közelében lévő egyéb csoportok módosíthatják a molekulafényelnyelését úgy, hogy az ibolyántúli tartományba került. Ezek a vegyületek — mindenekelőtt a benzotriazol és a benzonfenon származékai - ultraibolya abszorberek. Ha plexi üvegben vagy az ablaküvegre felkent lakkba tesszük ezeket, a napfényből kiszűrik az ibolyántúli sugárzás nagy részét. így a termékbe kevesebb káros sugárzás jut. Mivel a terembe bejutó és ott a falakról visszaverődő, szórt ibolyántúli sugárzás is veszélyes, a falakat, a sugárzást kb. 80—90%-ban elnyelő cinkfehér festékkel célszerű befesteni. Ezekkel az egyszerű kémiai fogásokkal a műtárgyak kémiai korróziója ezredrészére csökkenthető. Ahogy a műtárgyat ért korróziv hatások nem csak kémiáik, és az ellenük való védekezés sem csak kémiai módszerekkel történik, úgy ez az előadás is csak akkor lenne teljes, ha a többi természettudomány képviselője is beszélhetne a saját tudománya és a képzőművészeti restaurálás viszonyáról.