A magyar műemlékvédelem sajátos vonásai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1980 Eger, 1980)

Dr. Román András: A magyar műemlékvédelem a nemzetközi integrációban

Korszakunknak, a XX. század második felének elnevezésére sok hangzatos megjelölést találtak már ki. Atomkorszak, kozmikus korszak vagy a réz-, vas- bronz parafrázisára műanyag-korszaknak egyaránt hallottam, olvastam már nevezni a 60-as, 70-es éveket. Nyugaton kedvelt dolog a fogyasztói társadalom koráról, a mi politikai égövünk alatt a szocializmus világrendszerré válásának koráról beszélni. Nevezzük így vagy úgy, mindegy. Bizonyos azonban, hogy a technikai lehetőségek megteremtésével a 196, 197 számmal kezdődő évek egyben a földrajzi távolságok zsugorodásának, országok, államok, népek elkülönülése csökkenésének időszaka is lett. Az országhatárok fetisizmusa múlóban van. Nem szükségképpen más világ, ami egy tradicionálisan kialakult, vagy éppenséggel diplomaták által kiagyalt elméleti vonal túloldalán fekszik. Személyi igazolvány vagy piros útlevél felmutatásával emberközelbe kerületek más országok, népek, műemlékek és piacok. Mindez nemcsak teljesebbé, érdekesebbé, szebbé teszi, teheti az emberek, mint egyének életét, de ami ennél fontosabb : közelíti egymáshoz a népeket, hozzájárni egymás kölcsönös jobb megismeréséhez, megbecsüléséhez, barátságához. Ezzel együtt egyre terjed a megismerésen túli kapcsolatteremtés, a nemzetközi együttműködés, az élet sok területén. Nemcsak KGST és Közös Piac létezik, hanem olyan természetes, egyszerű gazdasági kooperáció is, hogy az olasz FIAT gyár által konstruált szovjet Ladák egyes alkatrészeit Cinkotán gyártják, hogy aztán a kész kocsit (mondjuk) Finnország vegye meg. Egy spanyol-NSZK film koprodukció ugyanolyan magától értetődő, természetes dolog, mint a szovjet-magyar űrutazás, Menuhin és Ojsztrah közös hangversenye az ENSZ-ben vagy Thor Heyerdahl soknemzetiségű óceánátszelő vállalkozása. Hol áll, hol tart ebben a békés együttműködési versenyben, az „enyém-tied" ellentétét feloldó „miénk"-mozgalomban a műemlékvédelem? Egyrészt nem rossz helyen. Amikor az előbb ide soroltuk a rohamosan növekvő idegenforgalmat, mint e jelenség primer megnyilvánulási formáját, ebben már látens módon a műemlékekről is szó esett, hiszen jól tudott dolog, hogy nincs még egy idegenforgalmi vonzerő, ami a műemlékek vagy tágabb értelemben: a kulturális emlékek ebbéli szerepével veresenyezhetne. Szép táj, kellemes, pihenésre alkalmas klíma; strand-, vitorlás- és síterepek; folklór, jó ízek és borok; fontos ez valamennyi, de lenne-e akár fele ennyi idegen Splitben Diocletianus palotája, Madridban a Prado, Amsterdamban a történeti városkép nélkül? Ha azonban mélyebbre hatolunk a túrizmusnál, s nemcsak örülünk annak, hogy ma Pesten is számontartjuk, milyen kiállítás nyílt Pozsonyban, amit érdemes megnézni, egyszóval nemcsak tudomásul vesszük az idegenforgalomban megnyilvánuló spontán, egyéni integrációt, hanem a műemlékvédelem művelőitől is számonkérjük ezt a közös nyelvet, ha elvárjuk, hogy ami megvalósult a közkinccsé válásban, az legyen gyakorlat az azzá tételben, a védelemben, a helyreállításban is - azonnal látnunk kell, hogy a műemlékvédelem még nem tart ott, mint a film, vagy az ipari kooperáció. Pedig milyen nyilvánvaló volna! Hiszen lehet-e egyetlen ország, egyetlen nép vagy nemzet sajátjának tekinteni a műemlékeket? Csak francia-e a Notre Dame vagy inkább az egyetemes emberiség kincse is egyúttal? De a párizsi példa még csak-csak egyértelmű. Formálhatunk-e azonban több jogot mi magyarok Aquincumra, mint a rómaiak leszármazottjai, az olaszok? Nincs-e ugyanannyi közük más népeknek, nemzeteknek; szerbeknek, törököknek Szentendréhez, az egri minarethez, mint nekünk? S nincs-e nékünk közünk, alapos közünk Gyulafehérvárhoz, Csütörtökhelyhez vagy Vilnius téglagótikájához lengyeleknek, németeknek? A műemlék, a kultúra tárgyi emékei nem egy nép, egy nemzet, egy ország sajátjai. Internacionálisak, összemberiek egyfelől, enyém Chitchen Itza maya piramistemploma, s övék egyúttal Pécs ókeresztény sírkamrái, mert a homo sapiens, a homo constructor, a homo decorator alkotásai s a homo átfogóbb, természetesebb, humanizáltabb gyűjtőszó, mint a hungaricusra vagy mexicanusra való leszűkítés. Annál inkább így van ez, mert hol vannak az egykori mayák meg rómaiak, hányszor szabtak át országhatárokat az évszázadok folyamán? Változik-e, változhat-e egy műemlék jellege, hovatatozása ezáltal? Vitassuk-e el kölcsönösen egymástól szlovák barátainkkal Garamszentbenedeket, amiért a templom amott áll, az Úrkoporsót