A magyar műemlékvédelem sajátos vonásai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1980 Eger, 1980)
Dr. Császár László: A magyar műemlékvédelem fejlődésének sajátosságai
Tisztelt Hallgatóim! Kedves Barátaink! A tudománytörténet bármely szakterületen mindig is többféle előnnyel kecsegtetett. Nemcsak a gondolat kibontakozódásának, logikája szépségének lehetünk tanúi, hanem - ha helyesen közelítjük meg feladatainkat - kirajzolódnak előttünk a kilométerkövek, a fő irányok, és így valamiféle szintézist, tanulságos összegezést is kapunk a megtett útról. Ugyanakkor csínján is kell bánnunk a fejlődés fogalmával, mert alkalmazása során sok jóhiszemű visszaélés is történik vele, olyankor, midőn egy dolog csak megváltozik, de nem alakul át egy magasabb rendű kategóriába. E szempontok figyelembevételével beszéljünk most már a címben jelzett témakörről, hogy bepillantást nyerjünk abba a folyamatba, amelynek során egyfelől egyre érzékenyebb és a történelmi valósághoz jobban kapcsolódó metodikai eljárások, másfelől a társadalmi hatékonyságot növelő módszerek alakultak ki. Ha azonban csupán e tendenciákat kívánnánk teljes körűen elemzni, akkor is meghaladnák előadásunk kereteit, így a fejlődés specifikumai közül az említett két legfontosabbal foglalkozunk: az egyik a helyreállítási elvek, módszerek területén történt új szemlélet kialakulása, míg a másik a műemlék-politika kérdéscsoportja. Úgy gondolom, e két témakörrel meg tudjuk ragadni a legfontosabb mozzanatokat. Befejezésül pedig utalni kívánok néhány új törekvésre, mint fejlődési sajátosságokra, amelyek a magyar műemlékvédelem gyors felismerőképességét bizonyítják a változó körülmények keretei között. Midőn az intézményes magyar műemlékvédelem valamivel több mint száz éve, 1872-ben a „magyarországi műemlékek ideiglenes bizottsága" magalakításával megszületett, a XIX. században Magyarországon már több olyan jelenséget őriztek meg a feljegyzések, amelyek — igaz, hogy csak a legkultúráitabb és mélyen gondokodó személyiségek részéről — a múlt kulturális emlékeinek megbecsülése iránti érzék jelenlétét mutatják. Itt csak Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, HenszlmannImre neveire, mint a legnagyobbakéra utalunk, akik gyűjtő-feldolgozó és közzétevő munkájukkal nagyon sokat tettek a közszellem alakítása terén is. Az 1881. évi XXXIX. törvény, mely a műemlékek védelméről rendelkezett, állította az említett ideiglenes bizottság mellé — melynek keretei társadalmiak voltak csupán — a Műemlékek Országos Bizottságának szerény hivatali apparátusát, amely ebben a formájában 1934-ig állt fenn. A műemlékvédelem második szakaszának is nevezhető az az időszak, amely 1934-től 1949-ig tartott, és amely a Műemlékek Országos Bizottságának szakhivatallá történő átszervezésétől az új 13/1949-es törvényerejű rendelet megalkotásáig tartott. A magyar műemlékvédelem e korai szakasza tipikusan alkalmas arra, hogy a metodikai-elvi felfogás elmélyülésének illusztrálására szolgáljon, mert hiszen társadalmi méretű, vagy éppenséggel mai jellegű széles körű kultúrpolitikai törekvésekre, fokozatos szervezeti optimalizációra a kornak nem voltak meg a feltételei. Ennek megfelelően a korai magyar helyreállítások nem nagy számú, de látványos feladatok megoldását vállalták, és így a történelmi épületállománynak csak töredékével foglalkozhattak. Nem a kis számú lelkes szakembergárdán múlott, hogy a törekvések financiális és szemléleti beilleszkedése a társadalom kereteibe alig volt hatékony és összegében parciális eredményeket hozott. Ekkortájt, a XIX. század utolsó harmadában, az európai általános felfogáshoz hasonlóan a magyar helyreállítások is két irányba polarizálódtak. Az egyik a helyreállítás során aggályosan megtisztította a műemlékeket a későbbi korok architektonikus rétegeitől, a másik - hasonló szemlélettől vezérelve és az előbbivel olykor összefonódva - kiegészítette, „kikorrigálta" a középkori mesterek alkotásait, mert úgy gondolom, talán felesleges is itt külön kihangsúlyoznom, hogy ez időszak — a nemzeti romantika érzésvilágával a háta mögött — réginek, értékesnek a többszázévest, a titokzatossággal is körülvett középkort fogadta el, amint ezt az egykori műemléki lajstromok, jegyzékek is bizonyítják.
