Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Bakó Ferenc: Népi építészeti emlékek és védelmük Heves megyében

Az alföldi háromsejtü ház kamrája a múlt század derekán kezd fűthető „hátsó házzá" alakulni. A parasztház alaprajzi elrendezésére ezen a tájon az egy menetűség a jellemző és csak századunk derekán szakítanak ezzel a hagyományos formával és alakítják ki a négyzetes alaprajzú tömbház formát. A népi műemlékvédelem itt is törekedett arra, hogy megőrizze és bemutassa a tüzelőberendezések archaikus formáit és a füstelvezetés különféle módozatait. A régi házak korszerűsítése gyakran a tüzelőberendezéssel kezdődik, ezért a századunk ötvenes éveiben megindított kutatás hagyományos megoldásokkal már alig találkozott. Az északi típusú,kémény nélküli, kürtös kemencés házat már csak kemence nélkül lehetett megfigyelni, de a külső tüzelésű, szabadkéményes, boglyakemencés házforma sok helyen még épségben állott. Általában a déli síkság építészeti emlékei nagyobb számban maradtak ránk és századunk elején a hegyvidék folyóvölgyeibe is benyomult ez a típus és felváltotta a belőlfütős formát. Az a folyamat, amely századunk második felében eltüntette a boglyakemencét, nagyrészt a tüzelőanyag általános cseréjével áll összefüggésben. A népi műemlékek kiválasztásának további szempontja volt még a tető formája és az oromzat anyaga, diszítése. Ezek összefüggtek egykor a tüzelőberendezés, illetve a füstelvezetés módjával. A déli, szabadkéményes házvidéken a kontytető volt az általános, északon azonban a nyeregtető, aminek elülső és hátsó lezárásán nyílás, vagy rács volt a padlástérből távozó füst számára. Itt ugyanis nem volt kémény, a kemencétől a kürtő a füstöt a padlásra vezette. A nyereg és a kontytető között átmeneti forma az a kontytető, amelynek oromzatán füstlukat hagytak. Ez a forma földrajzilag a hegyek lábánál, a két tetőforma övezetei között volt használatos. A véghomlokzat formáját egy időben az ágasfa befolyásolta, később az oromzat anyaga. A sövény oromzatot a kő építkezésű falvak kivételével a XIX. század közepén általában a deszka oromzat — helyi nevén vértelek - váltotta fel, aminek századunk elejéig folytonosan gazdagodó diszítésmódja a falusi mesterek leleményességét, alkotó készségét bizonyítja. A kőépítkezésű területeken a vakolat a véghomlokzat változatosabb, gazdagabb díszítését tette lehetővé. A díszítőelemek és elhelyezésük a polgári építészet szabályait követik és minél inkább távolodunk a nagy építő központokból, az elemek és kompozícióik annál inkább válnak népivé, annál nagyobb mértékben olvasztják magukba a táj díszítő hagyományait. A paraszt házak véghomlokzatát és udvari homlokzatát tagoló ablakok, ajtók és a tornác kiképzése ugyancsak mérvadó a népi műemlék meghatározásában. Az ablak méretei és a társadalmi státus között még a XVIII. században összefüggés volt, s részben ez magyarázza a régi ablakok kis méreteit. A szárnyatlan, ki nem nyitható ablakokat a nagyobb, félkeretes, majd kőkeretes fonnák követik, az építő gyakorlat fejlettebb szintjén pedig az ablak már díszítő tényezővé válik. A tornác általában az udvari homlokzatot díszíti, de ritkán a véghomlokzaton is megjelenik. Az első faoszlopos tornácok Heves megyében a 1830-as években tűnnek fel, később kő lábazattal vagy fejezettel, a hegyvidéken teljesen kőből készítve. Az ablak és a tornác fejlődésében jelentős szerepük van a kőfaragó központoknak, amelyek a hegyek lábainál működtek és nemcsak közvetlen környéküket, hanem az Alföld egy részét is ellátták ezekkel a kő épület-elemekkel. Legjelentősebb volt közöttük a siroki kőfaragók működése. A tudományos kutató és feldolgozó munka egyik eredménye volt a legjelentősebb épületek hatósági védelme. A védelem azonban nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket, sohasem jelent teljes garanciát az épület engedély nélküli átalakítására, vagy éppen lebontására. Teljes biztonságot csak a köztulajdonba vétel, a kisajátítás vagy megvásárlás ad, amire alkalmat adott egy tervezet, a Heves megyei szabadtéri néprajzi hálózat kialakítására. A hálózat a megye népi építészeti és ipari, mezőgazdasági műemlékeit volt hivatva megőrizni és bemutatni, elsősorban múzeumi kezelésben és felhasználásban. A tervezet 18 építményt foglal egységbe, s ezek eredeti rendeltetésüket tekintve így oszlanak meg: 9 lakóház, 1 barlanglakás, 1 cselédház, 1 csűr, 1 istálló, 1 kovácsműhely, 1 vizi malom és 3 kőbe vájt boros pince. Az emikai és társadalmi rétegződést tekintve 9 lakóházból 1 a szlovák nemzetiség házkultúráját képviseli, a többi magyar. A társadalmi-gazdasági struktúrát tekintve a lakóházak általában a parasztság közép szintjére jellemzők, de vannak közöttük egykori kisnemesi vagy zsellér házak is. További társadalmi differenciákra utal az uradalmi cselédház, a halász ház és a falusi szegénység barlanglakása. Ami a megvalósítást illeti, a mai napig köztulajdonba került, helyreállítást nyert és múzeumként működik 5 lakóház, 1 csűr és 2 kovács műhely. A közelmúltban állami tulajdonba vettünk 3 lakóházat és 3 borospincét, melyeknek helyreállítása folyamatban van és közülük kettőnek a megnyitása ez évben várható. A vízimalom, az uradalmi cselédház, a tüzelős istálló, a halászház és a barlanglakás bekapcsolása a hálózatba további feladatokat jelent. Az építmények készítésének időpontja arra az évszázadra esik, ami a XVIII. század utolsó évtizedeitől az 1880-as évekig tart. A falazat anyaga csak a parádi épület együttesben fa - gerendavázas, zsilipet szerkezettel - két esetben vályog, a többiben kő. Előadásom hátralevő részében a már elkészült és átadott helyreállításokkal, azok gondaival és eredményeivel kívánok foglalkozni. Miután az épületeket állami tulajdonba vettük, első ténykedésünk azok tatarozása volt olyan mértékben, hogy azokat múzeumi bemutatás céljára alkalmassá tegyük. Ennek érdekében minden épületen többé-kevésbé jelentős