Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)
Kecskés Péter: A népi műemléki kutatás és felmérés
A népi építészeti emlékek és emlékegyüttesek vizsgálata, illetve dokumentálása, a fontosabb objektumok műemlékvédelmi vagy múzeumi megőrzése jelentős eredményekkel járt Magyarországon az elmúlt két évtized során. Ezeket az eredményeket szakemberek már itt ismertették a néprajzi, műemlékvédelmi, a szabadtéri néprajzi gyűjtemények létrehozása és a településfejlesztés szempontjait kiemelve. Mondandónkban most igyekszünk összegezni a megvalósult vagy megvalósulás közben lévő népi építészeti produktumok kutatási-felmérési-dokumentálási módszertanát, azokat az eljárásokat, melyek segítségével az állapotrögzítés, a komplex történeti kutatás, az építmények feltárása, helyben történő megőrzése vagy áttelepítése megtörténhet. Mivel e nagyobb kérdéskör ma már az egységesülés útján több tudományszak (néprajz, építészet-, gazdaság- és ipartörténet, műemlékvédelem) metodikájának ötvözését követeli meg, talán nem árt, ha néhány tudománytörténeti tényt és tendenciát, valamint elvi-fogalmi meggondolást idézünk fel. Elsőként kell kiemelnünk, hogy a népi építészet és népi műemlékek fogalomköre nem azonos, mai és tudománytörténeti értelemben sem. Ugyanis a múlt század második felében — a kutatások kezdetén — a „parasztházak" népismereti kuriózumok, népművészeti és díszítőművészeti értékkel rendelkező objektumok, világkiállítási darabok voltak. Közép-Európában a nemzeti keretek között fejlődő néprajzi kutatás figyelt fel elsőként a falusi épületek esztétikai és nemzeti-történeti jelentőségére. A századforduló tudományát meghatározó evolúciós elvek szerint nép- és őstörténeti perspektívába helyezték a ,Jiáz fejlődését", az egy helyiséges építménytől a többsejtű objektumok mechanikusan és funkcionálisan osztott soráig. Ha a társadalom- és gazdaságtörténeti alapok feltárása nélkül is, a múzeumi és néprajzi irányban dolgozó kutatók generációja alakította azt a formai-szerkezeti-tematikai alapokon nyugvó, a XVIII—XIX. századra vonatkozó szaktudományi anyagot, amit tegnap és ma falusi, paraszti vagy népi építészetnek nevezünk. Jankó János, Bátky Zsigmond, Győrfy István, Viski Károly és társaik a társadalomtudomány módszereivel a magyarságtudomány keretei között feltárták a települések és lakóházak összefüggő rendszerét. Eredményeikhez nem, vagy nem közvetlenül kapcsolódtak az építészek, iparművészek esztétikai és formai, illetve ornamentális és téralakítási megfigyelései. Ebben az időszakban a XX. század első felében a hazai műemlékvédelem nem vett tudomást a népi építészet emlékeinek jelentőségéről. Le kell szögeznünk, hogy Győrffy István és generációja tudományos és kulturális programjában szerepelt a középkori régészeti kutatások és falufeltárások szorgalmazása, a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozása, valamint a „néprajzi műemlékek" rendszeres kutatása és helyszínen történő megőrzése is: vagyis a ma és holnap megvalósuló eredményei. A vázolt tudománytörténeti indokok és eredmények alapján a néprajz szaktudományi anyagából és ismereteiből szelektálódott a népi műemlékek fogalomköre az elmúlt harminc évben megmaradt és megőrizhető emlékek szerint. Ebbe a körbe nyilvánvalóan elsősorban a falusi lakóházak nagytáji szempontból elkülönülő típusainak kiemelkedő egyedei (különösen a dunántúliak)kerültek, másodsorban a mezőgazdasági, kisipari, közösségi és szakrális építmények tartoztak. Legfontosabb értékelő szempontként figyelembe véve, hogy ezen objektumokat általában jobbágyok építették, parasztácsok, földtömő, nádazó, zsuppozó, tapasztó specialisták készítették, illetve használták. Fentiekből következően a népi építészet fogalomköre tágabb a népi műemlékeknél, jelentéstartományai viszont társadalom- és gazdaságtörténetileg meghatározottak. A XIII. század előtt a Kárpát-medencében népi építészetről írni meglehetős nehézségekbe ütközik, ugyanis a közép-európai feudalizmus időszaka a parasztinak vagy népinek nevezett kultúra társadalom-történeti kritériuma. A XIII. század az állandó falutelepülések a jobbágy telki földállományának és gazdálkodási rendszerének, társadalmi státuszának kialakulási kora. Innen datálódhat - természetesen az előző korszakok ismeretanyagát is hasznosítva - a középkori építészet részeként a népi építészet. Ennek a XIII— XIX. század közötti időszaknak emlékei közé soroljuk a falu mellett a tartozéktelepüléseket (a földművelő vagy állattartó tanyát, szőlőhegyi építményeket) és a mezővárosokat kialakulásuktól megszűntükig. Csak ebben a rétegzett településtörténeti hálózatban a mezővárosok (tanyás-, hajdú-, paraszt-, vásárváros stb.) változó rendszerében értelmezhető a falusi, népi építészet, annak befogadó-akkumuláló és közvetítő-orientáló szerepe. A mezővárosi iparos és kereskedő portája, a kisnemesi kúria éppúgy vizsgálatunk körébe tartozik, mint a tanácsház, beszálló, fogadó, vámház, sóház és dézsmaház. Tehát az önellátó jobbágy-paraszt sajátlagosan előállított építményein túl a magyarországi társadalomfejlődés különös településtípusainak, a félparaszti életformát élő, részben árutermelő oppidánus lakosságának építészetével is számolnunk kell. Az utóbbi évtizedben ebben az irányban bővült a