Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Barabás Jenő: A magyar népi építészet táji-történeti tagolódása

fedett csepegőrész, amely bizonyára a régi kontyos tető csökevénye. Nagyon korán, valószínű már a 18. században kezd eltűnni a tetőszerkezetből a szelemen s csak a padlás gerendákra támaszkodó szarufák tartották a tetőt. 4. ) A negyedik háztípusunk a nyugati, dunántúli ún. füstöskonyhás ház. Eredetileg ez is ugyanolyan kemencés-füstös ház volt, mint az északi, bár lehet, hogy a kemencék formája különbözött. Ennek alakulása azonban egészen másként történt, mint amott. Ez a füstöskonyhás ház valószínű elterjedt volt a Dunántúl egészén, vagy nagy részén, de a 19. sz. közepére már csak annak nyugati felére szorult vissza. Ez a háztípus is kapcsolódik a szomszédos területhez, nyugaton, a vele közel megegyező alpesi ún. Rauchstube házhoz. Az eredeti magja ennek a háztípusnak a mai konyhai rész volt, amelyben a hasábalakú kemence állott. E helyiség erősen füstös volt, mert a kemence füstje az ajtón, esetleg az apró falnyílásokon tudott csak távozni. Ennek ellenére ez a helyiség volt a lakó, alvó főző és munkatér. A változás a 17. században kezdődött, de úgy, hogy a konyha teljesen változatlan maradt, csak melléje építettek egy új helyiséget, amelyet a konyhába nyíló szájú cserépkályhával fűtöttek. A füstnélküli szoba lett ettől kezdve a lakó és alvótér, a füstöskonyhát csak főzésre, sütésre használták. Az újonnan hozzáépített szobának külön bejárata nyílt a szabadból s a konyha másik oldalára kerülő kamrának szintén külön bejárata volt. így a füstöskonyhás ház abban különbözik a többi táji típusoktól, hogy ennek minden helyisége a szabadba nyílik, míg a többieknek általában csak egy bejáratuk van — a konyhába s innét lehet tovább haladni. A Dunántúl délnyugati része faépítkezésű terület, míg a további részeken a favázas eljárás volt a leggyakoribb, de egyes helyeken volt földépítkezés, sőt ritkábban több évszázadra visszanyúlóan kőépítkezés is. A tetőszerkezetben a 19. század végéig a szelemenes megoldás uralkodott, de itt domináló volt az x alakban elhelyezett rövid gerendákkal való alátámasztás. Fedőanyag ritkábban a nád, gyakrabban a zsup. A tetőforma nyugaton inkább 4 lejtésű (kontyos), míg keleten nyeregtető. A múlt század elejétől az utcai homlokzaton a kontyot megrövidítették, létrejött az ún. csonkakonty, amelynek deszkás része szépen kifaragott, díszített volt. A 19. században itt is tornáccal bővült sok esetben a lakóház, amelynek különösen szép példányai maradtak fenn a Bakony-Balaton felvidéken. Az építészeti stílusok közül a Dunántúlon a barokk és az eklektika hagyott legmaradandóbb nyomokat a falusi építkezésben. 5. ) Csak egészen röviden szólunk az ötödik táji típusról, egyrészt mert viszonylag csak kicsi, félmegyényi területre terjedt ki, másrészt napjainkra nyomtalanul eltűnt. Ez a típus a délkelet-dunántúli ház, amely a Dráva mentén, Somogy és Baranya megyékben volt megfigyelhető. Ez a terület építészetileg a Balkánhoz kapcsolódott, a tűzhely több elemes kétségtelenül innen eredt, de igen korán nyugatdunántúli és alföldi hatások is érték és megváltoztatták a régi képet. Ez is nyüt tűzhelyes épület volt, ahol az egyhelyiséges épületben láncon lógó bográcsban főztek. A szabad tűzhely mellett kisméretű kemence is épülhetett, de a kenyeret süthették sütőbura alatt is. Nyugatról benyomult ide a kályhás szoba, amit szintén az eredeti konyha mellé építettek, az Alföldről jött viszont a szabadkémény és a szobai kemence s mindezek néha nagyon szokatlan módon keveredtek. Jellegzetes ezen a vidéken a nagy gerendatalpakra épített favázas ház, ahol az oszlopok közeit vagy agyaggal töltik ki, vagy befonják. A 19. század végi gazdasági fellendülés során ez a terület nagymértékben átépült, a házak modernizálódtak, s így a 20. század közepére a régi építkezési emlékekből jóformán alig maradt meg valami. Végighaladva az öt táji-történeti háztípus terület fontosabb jellemvonásain, sok apró részletre nem térhettünk ki. Ezek a különbségek elsősorban a házak külső megjelenésében, térhatásában és díszítésében nyilvánulnak meg. Ki kell emelnünk elsősorban a homlokzatdíszítésben megfigyelhető változatosságot, valamint a tornácok szerepét. Ma mindkettő karakterisztikus eleme a magyar népi építkezésnek, ha múltjuk 200 évnél távolabbi időre nem is igazolható. Eredetük és kialakulásuk még nem tisztázott, bár igen sok változatuk ismeretes. Az utcai oromzat deszkadíszeit régebbinek gondolhatjuk, mint a vakolatdíszítéseket, de általánosítani nem lenne helyes, mert a 19. század végén jelentkező eklektikus stílus is bőségesen megfigyelhető a deszkaoromzatokon. A deszkaoromzatok díszítő stílusa is mutat kisebb körzetekben zónális sajátosságokat, de ezek részleteire már nem térhetünk ki. A tornácoknak több mint 10 féle változata ismeretes nálunk, de ezek közül csak néhány rendelkezik ugyancsak kisebb körzetben helyi jellegzetességgel, a többségük országosan elterjedt. Mindezek tehát tovább színezik, gazdagítják a magyar népi építészet történeti-táji tagolódásának a képét, amiről mi itt most természetesen csak igen elnagyolt, vázlatos rajzot adhatunk.