Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Barabás Jenő: A magyar népi építészet táji-történeti tagolódása

kalmasabb kemence jelenti a ház tüzelőjét. Mindkét alapformának többféle alváltozata van, különös tekintettel a füstelvezetés módjaira. A két alapformának az érintkezés zónájában aztán egészen különös keverékformái jönnek létre, amelyek aztán nagyobb területen is elterjednek. A Kárpát-medence ilyen jellegzetes érintkezési terület, ahol szinte az összes tüzelővariációk megjelennek. Mielőtt ezek rendszerét áttekintenénk szükség van rövid történeti visszapillantásra, mert a népi építészet történeti-táji tagolódása különböző korokban eltért. Az első építészeti peródusban, nagyjában a 15. századig Magyarországon elég egységesen az egyhelyiséges kemencés ház létezését igazolják a régészeti ásatások. Az ország közepén ezek a hajlékok földbe mélyítettek voltak s legfeljebb alacsony épített fallal voltak csak magasítva. Az erdős zónában, így pl. a Dunántúlon és Erdélyben a 13—14. századtól már feltűnnek a fából készített házak, amelyek nem bizonyos, hogy földbe voltak mélyítve. Nem tudjuk, hogy ebben az időszakban Erdély területén nyílt vagy zárt tűzhely uralkodott, de a későbbi évszázadok adatai az előbbi létét valószínűsítik, A természeti adottságoktól meghatározott táji különbségek tehát a középkorban is megfigyelhetők, de táji típusokról ekkor még alig beszélhetünk, a falvakban mindenütt az egyhelyiséges füstös ház uralkodik. A differenciálódás első lépései az ország közepén a 14-15. században jelentkeznek elsősorban azzal, hogy itt létrejön egy fűtött, meleg, de füstnélküli lakóhelyiség, ami rendkívül nagy haladást jelent a lakáskultúrában. Az épület többhelyiségessé válása, a falak magasodása, illetve a földbe mélyítés visszaszorulása általános folyamat, országosan mindenütt megfigyelhető. A füstnélküli lakóhelyiség megjelenésével kezdetét veszi a második építészeti periódus, amely nagyjában a 15-16. századtól a 19. század közepéig tart, s a helyileg eltérő fejlődés miatt tájanként egymástól meglehetősen különböző épülettípusokat hoz létre. Ez a differenciálódás nem egy időben zajlott le, mint említettük az Alföldön kezdődött, Erdélyben és a Dunántúlon folytatódott a 16-17. században, s a változás legkésőbb a 18—19. században következett be a felföldi dombos, hegyes vidéken. A harmadik építészeti periódus a 19. század első felében veszi kezdetét, de csak a század végére terjed ki az egész országra. Ekkor kezd megjelenni a falusi építkezésben is a tégla, helyenként fontossá válik a kő is. Megnő a házak mérete és számos vidéken tornáccal is bővül. Hangsúlyosabb lesz a külső díszítés, a vakolatdíszek alkalmazásával az egyes polgári építészeti stílusok provinciális változatai jönnek létre, elsősorban a barokk és klasszicista jegyek gyakoriak, e század végén pedig az eklektika befolyása dominál. Döntő változást jelent 1870—80 után a zárt kémények megjelenése s ezzel együtt a vaslapos tűzhelyek elterjedése. Fél évszázad alatt ezek jóformán teljesen kiszorítják a korábbi tüzelőberendezéseket s így a nyílt láng- és füstvezetés helyett zárt rendszerű alakul ki. Ez egyúttal lehetővé teszi azt, hogy a ház alaprajza jobban függetlenítődjön a tüzelőberendezéstől. A negyedik periódus kb. a20. századközepéig tart. Ettől kezdve megszűnik a helyiségek egysoros elhelyezkedése s a magyar népi építkezésben annyira jellegzetes hosszú házakat a tömbházak váltják fel, általában négy lejtésű tetővel s korszerű technológiával építve. Napjaink építkezésében kezdenek megjelenni a többszintes épületek s a legújabb változás az, hogy kezd visszatérni újra a kétlejtésü, vagyis a nyeregtető. Az első építészeti periódusról ismereteink eléggé vázlatosak s táji variációkat egyelőre nem tudunk rendszerbe foglalni. A negyedik korszak jegyei még formálódnak, alakulóban vannak, így erről még nem lehet nyilatkozni. A táji differenciáltság szempontjából a második korszak a legjellegzetesebb s ennek az időszaknak az építményeiből elég sok megmaradt napjainkra, illetve sok korábbi leírás, rajz, fotó áll rendelkezésünkre. Igen tanulságos a harmadik korszak is, amelyből még több objektum áll fönn, csak ezek vizsgálata elég sokoldalúan még nem történt meg. A továbbiakban e két korszakra vonatkozóan (15—19. század) tekintjük át az egyes táji változatokat. A magyar népi építészet táji-történeti típusainak rendszerezését Bátky Zsigmond végezte el mintegy 50 évvel ezelőtt s vizsgálatainak eredményeit kisebb módosításokkal és finomításokkal ma is elfogadhatónak tartjuk. Ő öt táji típus állapított meg s most ezeket mutatjuk be sorban. 1.) Középmagyar vagy alföldi háztípus, ami építészeti szempontból kívülfütős-kemencés háznak tekinthető. Igen nagy területre terjed ki, lényegében a magyar Alföld egészére, a mai országterület mintegy kétharmadára. De túlnyúlik a mai országhatáron is, jellegzetes volt a jugoszláviai Vajdaság egész területén, Románia nyugati határövezetében s Csehszlovákia déli, délkeleti határsávjában. Fontosabb jellemzői a következők: Alaptípusában mint legtöbb magyarországi falusi ház három helyiséges volt. Középütt helyezkedett el a konyha, ahova nyílt a ház egyetlen bejárata. Innen egy ajtó vezetett balra, a szobába s jobbra egy másik helyiségbe, amely a jobbmódúaknái egy második szoba lehetett, a szegényebbeknél pedig kamra. A konyhában a baloldali falon földből készült, 60-80 cm magas emelvény húzódott meg, ezen főztek nyílt tűzhelyen. A konyha hátsó fele nem volt lepadlásolva, a láng és füst ide húzódott s távozott a padlásra, illetve a szabadba. E konyhai nyitott hátsó rész fölé egy öblös, alul rendkívül széles kéményt szoktak építeni, amely tulajdonképpen befedte az egész felületet. Ez a kémény fölfele egyre keskenyedett, s amikor már túlnyúlott a tetőn, már csak a szokásos vastagságúnak látszott. Ezt a kéményt nyitott kéménynek nevezzük, mert a füstöt és a lángot nem egy zárt rendszerben vezeti, hanem az féligmeddig szabadon terjeng.