Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Román András: Az ICOMOS a népi műemlékekért

épület. A tervező a keretek között a hogyanra válaszol, a kivitelezők hada, a mesteremberek és segítőik semmibe nem szólhatnak bele, legfeljebb a munka jó vagy rossz minőségébe. Az osztálytársadalmak kezdete óta azonban az építtető általában — hogy milyen lényeges kivétellel, azt mindjárt meglátjuk — az uralkodó osztályhoz tartozó személy, család, közösség vagy intézmény volt. A rabszolgák nem építkeztek, jóval később - legalábbis Magyarországon — a munkások is alig. Nem volt ehhez lehetőségük, se telkük, se pénzük. Politikai és gazdasági értelemben vett uraik építették számukra a lakhelyet, a munkahelyet és a legszükségesebb közösségi épületeket. Az antik Róma sokemeletes tömegszállásai éppúgy az uralkodó osztály által diktált vagy megengedett igényszintet fejezték ki, mint a XIX. század bérkaszárnyái. Ha pedig közösségi épület létesült, legyen az ókori cirkusz, középkori templom vagy újkori színház — az építtető általában nem volt más, mint az osztálytársadalom uralkodó társadalmi rendszerének megfelelő mecénás, vagy közösség. Az osztálytársadalmakban tehát az építészet általában az uralkodó osztályok igényeit elégítette és fejezte ki. Az európai társadalom fejlődésében a legkorábbi időktől a XX. századig nyomon követhető, hogy az építészet funkconálisan és művészi kifejező erejénél fogva egyaránt az építtető személy, vagy osztály igényeit szolgálja. A funkcionálisan nyilvánvaló az, hogy az építtető azt kívánja a pénzéért, amire szüksége van. Kevésbé eklatáns ez az atchitektúra esztétikai vagy ideológiai funkciójára. A magam részéről tagadom azt, hogy egy-egy építészeti stílus közvetlenül valamely társadalmi formához vagy annak uralkodó osztályához kötődne, de az nem vitatható, hogy az építészet - a maga művészi nyelvezetén - alkalmas eszmék, ideológiák, bizonyos társadalmi érdekek vagy törekvések kifejezésére. Egy gótikus székesegyháznak éppoly világosan megfogalmazott ideológiája volt, mint évezredekkel korábban az egyiptomi piramisoknak, vagy évszázadokkal később a barokk palotáknak. Némi egyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatunk, az előzőek értelmében, hogy az épület hasznos, meghatározott célt szolgáló produktumként egyedi építtetője egyedi igényeit testesíti meg, műalkotásként, művészi produktumként pedig egy korszak uralkodó ideológiáját, felfogását, gondolkodásmódját fejezi ki, mégpedig úgy, ahogy azt az építész - az építtető igényei szerint megfogalmazta. Egy vonatkozásban azonban az elmondottak kiegészítésre szorulnak, mégpedig - témánk szempontjából nagyon jelentős kiegészítésre. Az előbb azt mondottam, hogy a rabszolgák és a munkásosztály maga nem építkezett, hanem ott lakott, ahol és ahogyan lakhely épült számukra. Saját maguk valósították meg vagy más kétkezi munkások, de a rabszolgatartók vagy tőkések rendelkezése szerint, azok finanszírozásában. Készen kapták lakásaikat és munkahelyüket egyaránt, a társadalmi munkamegosztás szabályai szerint létesítésükbe, színvonalukba, művészi vagy művészietlen voltukba nem volt beleszólásuk. Nem így falun. A falu népe jobbágyként vagy szabad parasztként egyaránt maga építkezett önnönmaga számára. A társadalmi munkamegosztás ebben a vonatkozásban másként hatott, mint az osztály társadalmakban általában. Ez az a pont, ahol a népi építészet elkülönül a nem népitől. Az építészet vonatkozásában a népművészet és a „grand art" választóvonala leginkább a társadalmi munkamegosztás platformjáról elemezve közelíthető meg. A „grand art"-ban az építtető az uralkodó osztály képviselője, a tényleges kivitelezők a kizsákmányoltakból toborzódnak, a tervező lehet ez is, az is, de mindkettőtől eltérő személy. A népi építészetben viszont mindhárom funkciót általában azonos osztály tagjai, a parasztok töltik be, gyakran személyük is egy-ugyanaz. Itt az építtető - tervezőkivitelező elkülönülése nemcsak osztályjellegében nem jön létre, de legtöbbször az egész építési folyamatban is alig van munkamegosztás. Az építtető maga is résztvesz a munkában, a kollektív jelleget gyakran a kalákában végzett munka jelenti. A rokonok, szomszédok kölcsönösségi alapon kisegítik egymást. Kőművest, ácsot nem mindig és nem feltétlenül vesznek igénybe, de ha mégis, a mesterember lényegében ugyan annak az osztálynak tagja, mint a ház gazdája, egyben kivitelezője. Mindebből az a nagyon fontos következtetés vonható le, hogy az építészet nagy egészén belül a népi építészet az egyedüli, ami nem az uralkodó osztály, hanem a dolgozók sajátja, a dolgozó nép építészete. így van ez még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a parasztság osztályhelyzete időben és struktúrában nem egységes, hanem a jobbágytól a szabad kisnemesig, a zsellértől a jómódú gazdáig terjed. Ez természetesen rányomja bélyegét építészetére is, de éppúgy az életmód, a hagyomány is. Mégis, mindezt figyelembe véve, az előzők alapján a népi műemlékek fogalomköre már jobban meghatározható. Rögtön kitűnik, hogy a nagyüzemi termelés mezőgazdasági és ipari emlékei miért teljesen idegenek a népi építészettől, s a falusi kovácsműhely, vizi- vagy szélmalom is azért tartozik ebbe a körbe, mert bár ipari jellegű emlék, a falusi osztályviszonyok és a társadalmi munkamegosztás szempontjából nincs különbség közte és a parasztember gazdasági épülete vagy akár háza között. Ebből az aspektusból szemlélve talán arra is van lehetőség, hogy az egyházi emlékeknél (középkoriak tekintetében is) konkrétabban eldönthessük, hogy népinek tartunk-e egy műemléket vagy sem. Nyilvánvaló, hogy e meggondolásból a kegyúri vagy rendi megrendelésre épülő templomok kívül fognak maradni a népi műemlékek körén, a kis falusi templomok viszont esetleg ide soroltatnak. Ugyanez vonatkozik a falu és vidék egykori képét oly szépen színesítő egyéb emlékekre, az útszéli keresztekre, kis kápolnákra, szobrokra és azok védőépületeire, a temetőkre stb.