A műemlék és környezete (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1978 Eger, 1978)

Horler Miklós: A modern építészet történeti együttesekben és műemlékekben

Az első épület, amely a semleges iránytól való elszakadást tűzte ki célul, a Fortuna utca 15 volt. Megoldásának lényege, hogy megtartva a hagyományos épületek nyilas-fal viszonylatából következő karakterét, hagyományos arányú ablakokkal dolgozik, de az ablakot mintegy absztrakt formaként kezelve, mindenféle történeti formára utaló keretezéstől megtisztítja és azok mint modern, fémszerkezetű billenőablakok jelennek meg a homlokzat sikján. Hasonlóképpen a hagyományos párkányok vizszintes tagolása helyett a koszorúnak mint szerkezeti elemnek felhasználásával ad vizszintes tagolást a homlokzatnak. Az ablak-motivu

m hasonló értelmezésén, tehát a fal és nyilas viszonylatának a szerkezetre való leegyszerűsítésén alapul több más várbeli épület megoldása is, igy az Uri utca 30. és az Uri utca 46. sz. házaké. Az utóbbinál jelentkeznek ennek a leegyszerűsítésnek veszélyei is, amelyek sosincs önmagában jő megoldás, csak a környezet összefüggéseinek figyelembevételével lehet megtalálni a követendő utat. Itt ugyanis a kis belmagasságok és nyilásméretek következtében elparózódott homlokzat a közelében álló 48-50 sz. barokk palota nagyvonalú homlokzatával nem nagyon harmonikusan csendül össze annak ellenére, hogy lényegében ugyanolyan eszközökkel él, mint az előbbi példák. A homlokzat arányrendszerének a környező épületekkel való összeegyeztetése tehát döntő fontosságú. Ugyanezt a problémát, tehát a kisebb belmagasságokat épülő modern épület homlokzati képének besürüsödését az Uri utca 8. sz. bástyasétányi szárnyán ugy oldotta meg a tervező,hogy kétszintes lakásokat tervezett, s ezáltal váltakozó nyilasok alkalmazásával kedvezőbb ritmust ért el. A homlokzat elaprózódásának, a környezettől elütő arányrendszerének elkerülésére az Uri utca 32. sz. ház tervezője uj megoldást kezdeményezett. Az önmagukban kisméretű modern ablakszerkezeteket födémtől födémig tartó vertikális nyilástengelyekké fogta össze, amelyeket csak az emeletenként átfutó koszorugerendák sávja szakit meg. Ezáltal olyan nagyvonalú nyilásrendszert kapott, amely a környező házak nagyméretű ablakaival megnyugtató egyensuLyba került. A hagyományos fa és vakolat alkalmazása mellett az ablakszerkezetek semmi formai utalást nem Őriznek a hagyományos ablakokkal, ennek ellenére, pusztán jól megválasztott arányrendszerével és ritmusával a homlokzat kitűnően illeszkedik a történelmi városképbe. Hasonló építészi magatartás fejeződik ki a Tárnok utca 7. bástya felé néző szárnyában, amely ugyancsak egy csaknem teljesen elpusztult ház helyén épült fel. Itt a barokk lépcsőház maradványa és néhány földszinti boltozott helyiség illeszkedett bele az uj koncepcióba, amelynek homlokzata azUrl utca32 homlokzatának markánsabb, folthatásában összefogottabb változata, a legfelső szinten egy tetőemeletsor ral lezárva. Mindkét épület kitűnően érvényesiti azt a tapasztalatot, hogy a magyar városok túlnyomóan XVIII-XIX. századi városképében a függőleges arányú elemek dominálnak az egyes homlokzatokon. Míg a tömegek nagy befoglaló formáit a vizszintes tetőgerincek, ereszvonalak, övpárkány vonalak határozzák meg, addig ezen belül a nyilasok sora sürü függőleges vonalritmust mutat. Különösen markánsan jelentkezik ez, ha egy utcába betekintve a házak sorát rövidülésben látjuk, hogy azok leggyakrabban mutatkoznak. Ebből következik, hogy a közéjük beépülő uj épületek a városkép egységes karakterébe legjobban akkor illeszkednek bele, ha ezt a függőleges vonalritmust valamilyen módon átveszik. Ezen belül természetesen döntő fontosságú az arányok és a részletek megformálásának finomsága, amitől egy-egy ház önmagában nézve szép és egyéni lesz. Az Uri utca 32 és Tárnok utca 7. alapgondolata még néhány házon visszacsendül a Várnegyedben, igy az Uri utca 4. és 10. homlokzatán, amelyek ízléssel és szerénységgel követnek egy bevált utat, belesimulva az utcaképbe és bizonyitva, hogy egy jó alapgondolat többféle változatban is feldolgozható.