A műemlék és környezete (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1978 Eger, 1978)

Horler Miklós: A modern építészet történeti együttesekben és műemlékekben

Mindinkább világossá válik napjainkban, hogy épitészeti örökségünk megmentése elválaszthatatlan a hagyományos építészeti környezet egészének problémáitól, s az egyes műemlékek helyreállítása, újjáélesztése és korszerűsítése csak akkor biztat maradandó eredménnyel, ha egész környezetünk térbeli struktúrájának és időbeni dimenziójának mély megértésén alapul. A műemlékek helyreállításának legfontosabb kérdései közé tartozik mindennapi gyakorlatunkban az egymásra rétegeződött periódusok értékelése és a történeti fejlődés folyamatának bemutatása " hitelességének teljes gazdagságában" - ahogy ezt a Velencei Carta jól megfogalmazza - , valamint ezzel szoros összefüggésben a történeti folyamatba beilleszkedő uj építészet jogosultsága és annak helyes tendenciái. Mindinkább világossá válik az is, hogy a müemlékhelyreálLítás, egy régi műemlék szerves beillesztése a Ma embere által kivánt épitészeti környezet struktúrájába csak épitészeti alkotó tevékenységként értelmezhető. Nem a XIX. századi felfogás értelmében, mely a historizmus szellemi alapjaiból kiindulva akarta ujjáalkotni a mult emlékeit, s ezzel éppen történeti és művészi értékeiket tette tönkre. Ennek a XIX. századi "alkotó" módszernek jogos reakciójaként hirdették meg századunk elején a "konzerválás" elvét, amely az építésztől teljes személytelenséget, s a modern szerkezetek lehetőleg láthatatlan, rejtett alkalmazását kívánta, s a műemlékvédelmet elsősorban régészeti és nem épitészeti feladatnak tartotta. E század elejének felfogása joggal fordult éles kritikával az épitészeti alkotás XIX. századi értelmezésével szemben, de ugyanakkor megrekedt az építészeti örökség passzív konzerválása gondolatánál és épp ezért a műemlékvédelmet a közvélemény jóidéig a fejlődés dinamikus sodrával szembenálló retrográd tendenciának vélte. Napjaink műemlékvédelmének alapvető vonása, hogy - bár tudatában van a technikai fejlődés összes veszélyeinek - , mégis az a határozott törekvése, hogy a mult örökségét a fejlődésbe szervesen beillesztve és ne azzal szembehelyezkedve védje és igy biztosítsa annak továbbélését. Ennek a tendenciának az a törekvése, hogy a mult spontán alkotó vagy romboló változtatásai eredményeképpen ránk maradt műemlékből kihámozza a benne akkumulálódott összes rejtett értékeket és azokból egy olyan uj öss zképet alakitson ki,amely a történeti fejlődés gazdagságát minél teljesebben és jellemzőbben tükrözi. Ez az összkép szükségképpen olyan lesz, amilyen addig még sohasem volt, és csak akkor lesz harmonikus, ha a művészet és a történelem iránt érzékenységgel rendelkező alkotó építész ötvözi azt egységbe. Ebben az ötvözetben a moderr építészet és művészet megjelenése tehát olyan természetes jelenség, amely a fejlődés kontinuitásából következik. A modern épitészet tehát nem valamiféle ellenpólusa a műemléknek és az építészeti örökségnek, hanem egyrészt annak szerves folytatása, másrészt művészi kifejező eszköze annak a modern törekvésnek, amely az ember magaalkotta környezetét a mult és jelen harmonikus egységévé kívánja alakítani. Azok az elméleti és történeti megfontolások, amelyekre a műemlékvédelem ezzel kapcsolatos általánosan elfogadott álláspontja épül, már korábban kialakultak Európa-szerte és széles körű nemzetközi véleménycserén alapuló összegezésüket adta az ICOMOS IV. közgyűlése alkalmával 1972-ben Budapesten