A műemlékhelyreállítás gyakorlata( Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1977 Eger, 1977)

Dávid Ferenc: A falkutatások szerepe a műemléki helyreállításokban

A régészetről szólva említettük, hogy a legfontosabb módszere a rétegtan, a statigráfia. Ez a módszer az elő- és utóidé jüség megállapítása, s az ilyen jellegű megfigyelésekből alkotott relativ kroolőgia az épület felmenő falainál kissé más, sok tekintetben komplikáltabb körülmények között alkalmazható, mint a földrétegek esetében. Az épületek ugyanis több okból nehezen kutathatók. Az egyik nehézség az épületek terjedelmességében rejlik, a másik a vizsgálandó anyag természetében. Mig a régész számára a rétegek, s az azt alkotó föld közömbös matéria, amely az ásatás közben elpusztul, az épületen megfigyelhető rétegek, a vakolatok, festések rétegei, a falak egymásra épülő egymást elfedő darabjai, szerkezeteik, maguk a kutatandó tárgyak, kutatással való teljes elpusztításuk épp ezért nem lehetséges. A kutatás, legyen az a legalaposabb is, az épületnek csak bizonyos pontjaira terjed ki, a teljes anyagnak viszonylag kis százalékára, s ebből kell a lehető maximális tudást merítenie. Sok szomszédunk szondázs munkának (sondage-arbeit) nevezi a fal- és a vakolatkutatást. A név világosan elárulja, hogy kicsiny kutató gödör, illetve kutató-árok szerű módszerről van szó. Olyan módszerről, amilyet a táblaképek átfestéseit tanulmányozó restaurátorok alkalmaznak általában. Formailag: kis méretű föltárási területek, melyek egyre mélyebb s mélyebb rétegekig letisztítottak, s végül elérik a legelső alapot. Az ilyen jellegű kutatás a szobrok, képek esetében jól alkalmazhatók az épületek jő részén azonban nehezen. A szobrokat ugyanis, hogy választott példánknál maradjunk, bizonyos alkalmakkor átfestették, s ezek az átfestések a tárgy minden részén megtalálhatók. Az épület különböző részeit azonban nem egyformán, s nem egyszerre építették át, s vakolták, festették újra. A nagyobb kiterjedésű épület időleges pusztulásai, leégései, beomlásai sem egyformán érintik az épület különböző részeit, de az átalakítás szándéka sem. Különösen igy van ez a több helyiségből álló épületfajták: várak, kastélyok, lakóházak esetében. Azoknak a pontoknak a megtalálása, melyeknél az az érintő Összes átalakításnak vakolt vagy festett nyoma egymás fölött megmaradt, nagyon nehéz. A nehézséget fokozza, hogy az épület "bőrét" alkotó festések, illetőleg vakolat rétegek állékonysága azok egykori nívójától, tehát jó összetételétől, jó megdolgozásától, s ezentúl az időjárástői, s más külső behatásoktői, végül pedig a megújító mester igényességétől függő. A teljes vakolat leverés, az épület egészének egyöntetű, mindenre kiterjedő megújítása igen ritka jelenség, nagyobb átépítésre, reprezentatív szándékra, sok pénzű megbízóra valló. A szokásos helyzet, hogy a szondák az épület egyik részén több, a másik részén kevesebb réteget hoztak felszínre. Gyakori, hogy az egyik szondában egy jelenség vastag, jól megfigyelhető vakolatként, a másikban csupán egyetlen réteg-meszelés képében jelenik meg. E nehézségek következménye, hogy a jó kutatás meglehetősen nagy számú szondát alkalmaz, s az épületek bizonyos mértékig elkülönülő részeit külön egységként fogja fel. Igy relativ kronológiák sorát állítja fel, s ezeket csak később kapcsolja össze egymással. A szonda-módszernél primitívebb, de nagyon elterjedt kutatási módszer az úgynevezett csíkozás. Ez az épület egészén végigmenő, előzetesen jellegzetesnek hitt magasságokban, különböző, de előre meghatározott sávokban veri le az épület külső bőrét, remélve, hogy a fontos jelenségek a fontos sávokba esnek majd. Ennek a kutatási módszernek jó analógiája van a régészetben, a hátrányait ott többszörösen bizonyították már. A keskeny kutató sávban a jelenségek rosszul láthatók és rosszul értelmezhetők, és gyakran a csík kialakításakor elpusztul egy sor apró jelenség. S ez különösen akkor, ha a sáv jól kiválasztott, azaz a jelenségek kellős-közepébe találó, pótolhatatlan károkat okoz. A régészek tapasztalták először és bizonyították be, hogy az ilyen kutató árok csupán a metszetek megfigyelésére alkalmas, s az ott előkerült leletanyag szinte alig köthető réteghez. Az ilyen kutatóárok szerinti vizsgálatokat a régészetben a nagyobb szelvények kutatása váltotta fel, amelyekben a jelenségek rétegenként is felismerhetők, felmérhetők, igy pontosabb vizsgálatokat eredményeznek.