A műemlékhelyreállítás gyakorlata( Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1977 Eger, 1977)
Dr. Zádor Mihály: Műemléki épületek utólagos falszigetelésének elméleti és gyakorlati kérdései
ség esetén, megtakaríthatjuk az utólagos falszigetelés elkészítésének költségeit. De semmiképpen sem helyeselhető olyan esetben k ülső köpenyfal készítése, amikor néhány év (esetleg 1-2 évtized) szabad szemmel nem látható belső korróziós folyamata: a köpenyfal és a falazat közötti légrést fokozatosan eltömítő kifagyásos falpusztulás, továbbá a köpenyfalak beerősítő acéltüskéinek korrodálása miatt a köpenyfalas eljárás csupán látszat eredményekhez vezet. Abban a hitben tarthatja a tervezőt és építtetőt, hogy a problémát megoldotta, pedig csupán ennek bizonyos ideig való elnapolásáról beszélhetünk. A légcsatornás szárításoknak speciális változatai lennének a különböző szifonok: a Knapen, a Bachmann-szifon, amelyekről részletesebben Magyarország viszonylatában nem érdemes szót ejteni, mivel ezek gyártási folyamata nem alakult ki nálunk. Igy csupán elvben jegyezhetem meg, hogy sokszor ezek működése megfordul és ahelyett, hogy a falazatban levő nedvesség e szifonokban történő összegyűjtése és párologtatása zajlana le, éppen a külsőből gyűjti magába a szifonrendszer a nedvességet és igy nem a falak szárítása, hanem a falak további nedvesedése következik be. Ugyancsak a technikailag lehetséges, de Magyarországon eddig még ki nem próbált, ipari háttérrel nem rendelkező eljárások közé sorolhatjuk Massari professzor gépi falátvágásos módszerét, amely speciális berendezést igényel és olyan feltételeket kivan meg az épületen belül, melyek ezen apparátus mozgatását lehetővé teszik. Meg kell továbbá jegyezni, hogy itt is fennáll, csupán kisebb mértékben, az a probléma, hogy a fal átvágása naturális kiképzésű épületen (pl. kő vagy tégla felületen) mindenképpen esztétikailag bántó nyomot hagy. Nem szükséges bővebben foglalkoznunk olyan eljárásokkal sem, amelyek egyes országok legújabb gyakorlatában helyenként alkalmazást nyernek, azonban nálunk (és talán az adott országban is), alkalmazásuk széles körben való elterjedését kétségbe kell vonnunk. Csupán egy példát említek erre: az 1976. őszén Athénben tartott kőkonzerválási szimpóziumon, a kőemlékek konzerválásánál is elengedhetetlen feltételként szerepelt a falazat nedvességének megszüntetése. Ennek során egy ausztrál kollega olyan eljárást mutatott be, amely a falazat gépi uton történő elvágásával és speciális aluminium lemezek elhelyezésével zárja el a kapilláris felszívódás útját. Arra a kérdésünkre azonban, hogy a bemutatott apparátus méretei megengedik-e annak az épületen belüli mozgatását, a válasz teljesen negatív: a kb, 2 m széles szerkezet csupán az épületek külső fala mentén mozgatható. Ilyen és ehhez hasonló nehézségek miatt is lassabban alakult ki az utólagos falszigetelések megfelelő módszere. Rendkívül nagy érdeklődéssel fogadta és foglalkozik ma is a világ azokkal a falszigetelési módokkal, amelyek most már falbontás nélkül, a talaj és a falazat közötti potenciálkülönbség felhasználásával igyekeznek olyan elektromos folyamatot létrehozni, amely a felszivárgő talajnedvességet, kapilláris felszívódást megszünteti. Igy alakult ki 1960-ban a Lipcseri-Biczók -Horváth -féle elektroozmotikus f a l szigetelés , amelyet - meg kell mondanom, - egyes külföldi országokban, például Angliában és Ausztriában, jóval nagyobb sikerrel alkalmaztak, mint hazánkban. Az elektroozmotikus falszigetelés alkalmazásának nehézségeit elsősorban abban kell látnunk, hogy annak aktiv módszere, tehát áramforrás üzemeltetése .hazánkban nem talált kellő fogadtatásra, vagyis nehezen találhatunk épületeink esetében üzemeltetőt, aki ezen áramforrások karbantartásáról is gondoskodna. A passzív módszer feltétele: a talaj és a falazat közötti potenciálkülönbség létezése az esetek kb. 50 százalékában nem áll fenn és ez eleve kizárja e módszer alkalmazását. Amennyiben e feltétel teljesül, a módszernek elvben működnie kellene. A mégis fennálló problémák oka részben a vörösréz helyett alkalmazott betonvas elektródákra, részben az eljárás lényegében rejlő fokozottabb korrózióra, részben pedig kivitelezési hibákra vezethető vissza.
