A műemlékhelyreállítás gyakorlata( Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1977 Eger, 1977)
Dr. Zádor Mihály: Műemléki épületek utólagos falszigetelésének elméleti és gyakorlati kérdései
Korunk műemlékvédelmének alapvető sajátossága a pusztitő tényezők növekedése és egyúttal annak az általános felismerésnek elterjedése, mely szerint csak a legkorszerűbb módszerekkel óvhatjuk meg e legrégibb és legértékesebb épületállományunkat. Másszóval: a tudományos-technikai forradalom nemcsak egyéb tudományterületen, hanem a műemlékvédelem területén is mindinkább megkivánja annak a szem léletnek elterjedését, mely szerint éppen legrégibb épületeink megóvását csak a legújabb módszerekkel érhetjük el. Mivel a magyar műemlék-állomány pusztitő tényezőit számbavéve a leggyakoribb és legkárosabb ezek között a felszivárgó talajnedvesség , a kutatómunkának és annak eredményeit hasznositő gyakorlatnak egyaránt erre kellett koncentrálnia anyagi és technikai erőit az elmúlt években. A hazánk klimatikus viszonyai között különösen veszélyes falnedvesség (évi áglagos 40-50 fagyciklus) olyan egyéb kémiai és biológiai károsodások indítéka, amely a pusztulás mértékét erősen növeli. Ilyen meggondolások vezették kutatásainkat kb. 10 évvel ezelőtt, amikor kialakítottuk a felszivárgó talajnedvesség elleni védelem uj módszerét, megvizsgálva előzőleg a kérdés elvi problémáit, továbbá a régi és ujabb eljárásokat, amelyek a magyar müemlékállomány ezen "népbetegségének" megszüntetésénél számításba jöhettek. Legelsősorban természetesen a hagyományos módszereket kellett megvizsgálnunk, hogy alkalma sak, illetve továbbfejleszthetők-e az elmondott követelmények kielégítése szempontjából. A legrégibb és legáltalánosabb ilyen módszer a szakaszos falátvágás, a falbontásos falszigetelések legősibb, leginkább ismert és alkalmazott módszere. Vizsgálataink és az e témakörben készült Célprogram -tanulmányunk, illetőleg az erről készült korábbi publikációink egyértelműen megállapították, hogy ezen az uton - a falbontásos falszigetelések utján - nem oldható meg a kb. 300 ezer nedves épületünk, a 6-7000 műemlék és müemlékjellegü épület utólagos falszigetelése (statikai, esztétikai, technológiai problémák, szükséglakások igénye stb.). Ezeknél - az egyéb nehézségek mellett - a műemléki érték megóvása miatt sem alkalmazhatók, az esetek jelentős részében, falbontásos szigetelések. Az utólagos talajnedvesség elleni védelem második csoportja a szellőztetéses falszigetelések. Ezek is régi hagyományos módszerek, amelyek több alcsoportra oszthatók: részben falátvágást, falbontást igényelnek, részben azonban anélkül is megoldhatók, földmunkával, illetőleg az épülethez csatlakozó létesítmények építésével. Ilyen eljárások a talajvizszintsüllyesztés, az angolaknás falszárítás, a légcsatornás falszellőztetése s módszer, a különböző köpenyfalas eljárások, amelyek közös sajátossága, hogy magát a felszivárgó talajnedvességet nem szűntetik meg, csupán szimptomatikus kezelést nyújtanak és ezzel egyúttal választ adnak arra a kérdésre is, hogy vajon ezen az uton tudjuk-e régi problémáinkat megoldani? Semmiképpen sem szeretném ezen eljárások alkalmazásának lehetőségét, esetleg szükségességét kétségbe vonni. Igy például amennyiben csekély falszigetelésről lenne csupán szó, és nincsen akadálya angolakna készítésének (vagyis a műszaki-gazdaságossági feltételek kedvezőek), elképzelhető, hogy néhány százalék falnedvesség csökkentés angolaknás falszárítással utólagos szigetelés nélkül is megoldja az adott problémát. Ugyancsak elképzelhető, hogy belsőtérben a köpenyfalas eljárással, csekély falnedves-
