Műemlékvédelem és a társadalom (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1975 Eger, 1975)

Dr. Román András: Műemléki szakemberképzés

Iában a kettő kompromisszuma valósul meg: érteni is kell egy bizonyos fokig a "saját" ismereteken kivtil máshoz is, meg meg is kell osztani a munkát a művészettörténészekkel, régészekkel, néprajzosokkal, urbanistákkal stb. A tudományágaknak és szakmáknak ez a keveredése a műemlékvédelem történetében pontosan nyomon követhető. Tekintettel arra, hogy műemléki szakember, mint önálló képzettség nem létezik -, még külön szó sincs rá, mint statikus vagy sebész, egy-egy nagyobb tudományág művelőinek részeként - a műemlékvédelem munkásai és vezetői között a legkülönbözőbb tudományágak képviselőit találhatjuk. Ismert dolog, hogy a műemlékvédelem az elmúlt évszázadban a régészet talajáról nőtt ki, igy nagyjai között kezdetben elsősorban a régészeké volt a vezetőszerep. A XIX. század során azonban éppen a legjelesebb régészek között többnyire autodidaktákat találunk. Schliemann - egyéni véleményem szerint - a világ mai napig is legsikeresebb régésze kereskedőként ma aligha kapna Magyarországon ásatási engedélyt. Henszlmann Imre, a magyar régészet megteremtője, a műemlékvédelem kibontakoztató ja, a régészet későbbi egyetemi tanára - eredeti foglalkozására nézve - orvos volt. Folytathatnánk a sort Thorma Károllyal, az aquincumi ásatások kezdeményezőjével és megindítójával, aki viszont latin tanárként tartotta feladatául az egykori római város maradványainak megtalálását. Henszlmann mellett a korai magyar műemlékvédelem másik két nagy alakja, Römer Flóris és Ipolyi Arnold - egyházi iskolázottságuk mellett - történész volt. Báró Borster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának egykori elnöke művészeti íróként lett ismertté. Érthető, hogy ebben az időszakban a kezdeményezés és a vezérszerep a magyar műemlékvédelemben a filoszok kezében összpontosult. A későbbiek során egyre jobban előtérbe kerültek a bölcsészek mellett a műszakiak, építészek is. Az autodidakta, de nemcsak festő és gyűjtő, hanem műszakilag és alaposan beavatkozó Storno Ferenc még egy-egy személyben számított bölcsésznek és építésznek vagy inkább egyiknek se.Schulek Frigyes, Steindl Imre, Möller István egyaránt építészmérnökök voltak, a Műegyetem Építészmérnöki karának nagyhírű professzorai. A további évtizedekben kezd helyreállni az egyensúly a bölcsész és műszaki vonal között, hiszen például a két világháború közötti időszakban a művészettörténész Gerevich Tibor mellett az építész Lux Kálmán neve fémjelezte elsősorban a magyar műemlékvédelmet. Ez az egészséges kettősség napjainkig is fennmaradt. Mindez nem magyar sajátosság. Mind a szocialista, mind a tőkés országok mü emlékvédelmében nyomon kísérhető, hogy nagy a bizonytalanság abban, tulajdonképpen kik végezzék, kik vezessék a műemléki munkákat. Van olyan ország, ahol a műszaki jelleg dominál, másutt inkább a történeti -régészeti. Külföldön még az is komplikáció, hogy az építészmérnökök felsőfokú képzése is meglehetősen eltérő. Egyes helyeken az építész, másutt inkább a mérnökjellegU dominál. Egyes országokban, például Csehszlovákiában a műemlékvédelemben dolgozó építészek jelentős hányada "akadémiai építésznek" nevezi magát, azaz képzésük nem műszaki egyetemen, hanem képzőművészeti akadémián történt. Az előzőekből közvetlenül az is kikövetkeztethető, hogy müemlékest, műemléki szakembert az egyetemeken - sem Magyarországon, sem külföldön - nem képeznek. Ezt a hivatást választhatják építészek, régészek, művészettörténészek vagy akár néprajzosok, de az egyetemen elsajátított ismereteiket a műemléki gyakorlatban kell kibőviteniük, itt kell megszerezni azokat az alapvető fogalmakat a kapcsolódó tudományágak diszciplínáiból, melyekre a műemlékvédelem gyakorlása közepette szükségük van . Annak ellenére, hogy a műemlékvédelem határos és kapcsolódó tudományágak között helyezkedik el, annak ellenére, hogy ez a helyzet külföldön is, kielégítőnek vagy a mai igényeknek megfelelőnek mégsem ítélhetjük mindezt. Nem helyes, hogy az egyetemeken megszerzett műszaki vagy történeti jellegű tudásanyag bővítésére, a gyakorlatban is szükséges elméleti ismeretek megszerzésére a felsőfokú szakember\