A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)
A laza szerkezetű kövekbe szivödott nedvesség a felszáradás folyamán a felületre húzódik, hogy ott elpárologjon. A kőben megtett utján gyakran oldó hatást fejt ki, kötőanyagot visz kl a felületre, hogy azokat ott lerakja, mely folyamat állandó ismétlődése kéregképződéshez vezet, fellazítva kötőanyagában az alatta lévő réteget. A keletkező felületi kéreg szigetelő hatását, vastagodását a por és korom lerakódások külső kérge csak sietteti és fokozza. Ha figyelembe vesszUk azt, hogy a behatoló viz nagyon gyakran az ipari levegő savaival szennyezett, ugy érthető, ezek a folyamátok az oldott anyagok átalakulását is eredményezik, melyek rendszerint térfogatnövekedéssel járnak egyUtt. A kéreg mindjobban duzzad, a közvetlenül alatta lévő réteg mindinkább lazul, végül feltáskásodik, egészséges kapcsolata a kővel megszűnik, és lehullva, sebként tárul elénk a mállott kőfelület. A károsodások legtöbbször változóan és egymásra hatva érvényesülnek, mondhatnánk azt is, hogy egyedül nem is olyan veszélyesek. Lehetséges, hogy a bonyolult pusztulásfolyamatokat egyszerű beavatkozással megállítsuk vagy semlegesitsük? Mit is akarunk elérni a konzerválással? A kőkonzerválás alapelveit röviden meghatározhatjuk. Altalános és indokolt követelményünk az, hogy egy meglévő állapotot változtatás nélkül fenntartsunk, anélkül, hogy beavatkozásaink láthatóak legyenek. A konzerválás azonban nem abból áll, hogy egy pusztuló kőfaragványt valamilyen szerrel bepermetezzünk, mert egy összetett, több munkafázisu beavatkozásról és kezelésről van sző, mely a kőfaragványok pusztulási fokától, helyzeti körülményeitől, tipusátől és történeti értékétől is függ. Szinte minden esetben egymásra hatnak a tisztitás és a konzerválás műveletei. A restaurálással együttjárő tisztitás nem okozhatja a meglévő eredeti kőfelületek károsodását, mert célunk ezeknek a megtartása, ezért esetenként a tisztitás együtt kell járjon a laza részek rögzítésével és szilárdításával. Az utóbbi évtizedben divatossá vált kőhomlokzat-lemosásoknak elsősorban esztétikai jelentőségük van, mert ilyen lemosásokat csak jő megtartású kövek viselnek el károsodás nélkül, nem beszélve arról, hogy a több ezer négyzetméteres felületek tlsztitása ipari munka, melynek a restaurátori tevékenységgel kapcsolata is alig van. Mint emiitettük, a szilárditő és konzerváló anyagokkal szemben támasztott követelményünk az, hogy lehetőleg ne változtassák meg a kezelt kövek színét, szinte láthatatlanok legyenek, biztosítsák a pórusok áteresztő képességét és legyen hidrofobizálő hatásuk. Amilyen sokféle lehet a károsodás foka a különböző behatások révén, szinte ugyanilyen sokféleképp kell a kezelés módjának is alkalmazkodnia a kőzet anyagához és annak veszélyeztetettségéhez. Bizonyos esetekben egy permetezéssel felhordott felületvédő szer az aránylag jó megtartású faragványoknál már elegendő védelmet nyújt, nem hatolnak be a kőbe, és alkalmi nedvesedésektől és piszkolődásoktől védenek, ezért alkalmazási területük szinte kizárólagosan belsőben lévő objektumokra korlátozódik. A felületvédelemnél hatékonyabbak azok a szilárditási-konzerválási módszerek, melyeket rétegvédelemnek nevezhetünk, amikor a hatóanyag a felülettől egy bizonyos mélységig behatol a kő anyagába, amit folyamatos ecseteléssel, vagy telitett pólyák alkalmazásával érhetünk el. E rétegvédelem azonban csak akkor megnyugtató, hogyha a védendő kőfaragványba később bejutó nedvesség elpárolgása blztositott. Amikor a konzerválőszer már több centiméter mélységig behatol a kőbe, akkor a védettséget már nagymértékűnek vehetjük. Ilyen hatást azonban csak kompresszoros vagy vákuumos módszerrel, esetleg bemerltéssel érhetünk el. Mindezeknél egy bizonyos nyomáskülönbség az az erő, mely a kapilláris tényezőkkel együtt hatva a konzerválószert a kőzet belseje felé vi~TÍ .
