Műemlékvédelem és urbanisztika (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1973 Eger, 1973)

Dr. Román András: Népi építészeti együttesek védelme a Magyarországon

Ahhoz, hogy témánkat a maga pontosan körülhatárolt voltában tárgyalhassuk, nem mulaszhatő el előjáró ban a népi műemlékekről általánosságban szólni. A népi műemlékek védelme a műemlékvédelemnek sajátos munkaterülete. Olyan, amelynek számos megkülönböztető ismérve van az építészet más emlékeinek védelmétől, mégis elválaszthatatlan része a műemlékvédelem egészének. A rész és egész viszonya ez esetben is plasztikusan példázza a dialektika fontos szabályát, a jelenségek részletei és a jelenség egésze között fennálló belső ellentmondásokról, egyben azok egységéről. A népi műemlékek védelme másrészt a műemlékvédelemnek legfiatalabb ágazata is. Régebben -s egyes országokban ma is -- a paraszti kultúrát mereven elválasztották és elválasztják az osztálytársadalmak vezető osztályai kultúrájától, a népi fogantatású alkotásoktól. Ettől függetlenül volt, helyenként van még ma is olyan álláspont, ami műemlék és művészeti alkotás között egyenlőségjelet tesz. Hazánkban ezen már régebben túljutottunk. Valljuk, -- ezt jogszabályok formájában is papirra vetettük -- hogy a műemlék nem kizárólagosan művészi értékétől válik azzá, hanem elsősorban és legfőképpen történeti értékétől. Ezért tisztelünk és védünk műemlékként minden olyan épületet és épitmény, amely korának jellegzetes, kifejező alkotása, egy bizonyos korszak, a magyar történelem egy időszakának élő bizonyítéka. Ebben a gondolatkörben mozogva nem szorul további magyarázatra, miért tekintjük a paraszti élet és kultúra épitészeti emlékeit a műemlék állomány szerve és elválaszthatatlan részének. Ez a felismerés -- mint láttuk -- nem régi keletű. Altalánossá válását Magyarországon lényegében a műemlékvédelem 1957. évi nagyarányú kibontakozására datálhatjuk, bár jogszabályilag már az 1949. évi műemléki törvényerejű rendelet is megemlékezett a népi műemlékekről. A korábbi időszakban, a két világháború között, vagy különösen még régebben, a népi műemlékek védelme hazánkban ismeretlen fogalom volt. Zsámbék, Esztergom és Székesfehérvár már akkor is világszínvonalú, de ma is követésre méltó műemlékvédelmi tetteihez a népi műemlékek vonatkozásában nem járultak hasonló rangos védelmi munkálatok, sőt úgyszólván semmi. Ez az időszak nem a gyakorlati védelemben, hanem az etnográfia tudományában alkotott nagyot. Erre ma is tisztelettel nézünk fel, és ma is ez jelenti a tudományos megalapozottságot a népi műemlékekkel kapcsolatos mindennapi munkában. Ha ma, vagy holnap védeni akarjuk a népi épitészet még álló emlékeit, azon az uton kell elindulnunk, amelyet Bellasics Bálint, Jankó János, Plánder Ferenc, Gönczi Ferenc, Viski Károly, Győrffy István, Bátky Zsigmond jelölt ki, majd pedig a közelmúltban Vargha László és Tóth János fejlesztett tovább. A népi épitészet emlékeinek hosszú ideig pejorativ módon való kezelése sok országban az emlékanyag teljes pusztulását eredményezte. Némi vulgarizálás

sal azt is mondhatjuk, hogy Magyarországtól nyugatra