Bardoly István - Cs. Plank Ibolya szerk.: A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (Forráskiadványok Budapest, 1999)

CS. PLANK IBOLYA: „Rögtön kibontottam gépemet..." Divald Kornél és a fényképezés

E L Ő S Z Ó A T apjainkban, amikor a nyomtatott fényképek elárasztJ. V ják a világot, az eredeti kópiákat őrző fotóarchívumok jelentősége megnőtt. Egyrészt megtartják annak emlékét, ami el fog tűnni, másrészt hozzáférhetővé teszik a világ dolgait és mesterműveit. E gyűjtemények újrafelfedezéséhez hozzátartozik azok történetének, szerkezetének és osztályozásának megismerése. Az azonosításon túl azonban annak megértése is fontos, hogy kik, miért és milyen látásmóddal dolgoztak a fényképezés feltalálása óta. Egyetlen jelentős magyar fotógyűjtemény történetét, mint ahogy a magyar fényképezés történetét sem lehet megírni a Sáros megyei Divald fényképészek (id. Divald Károly és fiai, Károly, Adolf, Lajos és Kornél) tevékenységének feltérképezése nélkül. Jelen munka kizárólag a család művészettörténész tagjának fényképészeti működésével foglalkozik, mégsem mondhattunk le a későbbiekben arról, hogy a komoly szakmai hátteret jelentő Divald-nyomdákat és műtermeket ne említsük. A történet 140 évvel ezelőtt kezdődött. Egy bártfai gyógyszerészből lett fényképészmester — Divald Károly (1830-1897) - sikerrel kezdte fotografálni a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legszebb vidékeit. A nagyméretű üveglemezt fényérzékeny emulzióval vonta be, majd azon nedvesen exponált. A Magas-Tátra csúcsait, tengerszemeit és vízeséseit ábrázoló tájképei általános feltűnést keltettek az 1860—1870-es évek elején, hiszen először engedtek bepillantást a Kárpátok és a Tátra hegységének addig alig ismert világába. Divald mester, az eredeti táj- és városképek sokszorosítását a saját maga által 1876-ban meghonosított fénynyomtatás segítségével oldotta meg, híressé vált eperjesi ,majd budapesti nyomdájában. Sokoldalú tudását és üzleti vállalkozásait még életében fiai örökítették tovább, akiket a hazai képeslapgyártás legismertebb vállalkozói között tartunk számon. A Divald-örökség nem elhanyagolható része az a tevékenység, amelyet a felvidéki műemlékek dokumentálása területén kifejtettek. A fejlődés ezen a területen is őket igazolta, hiszen a hiteles és gyors felvételeket produkáló fényképezés lassan a tudományos kutatás pótolhatatlan eszközévé vált. Ennek igazságát bizonyítja a legkisebb fiú, Divald Kornél (1872—1931) művészettörténész, aki a helyszíneken készített műtárgy-reprodukcióival és templomi enteriőrjeivel a dokumentációs műfaj legkiválóbb képviselőjévé vált a 20. század elején. Az ő útjai - apjához hasonlóan — bizonyos szempontból fotográfiai expedícióknak is felfoghatók. Olyan helyeken járt, ahol korábban fényképész még nemigen fordult meg tudományos fényképezés céljából. Fényképezőgépén és a hozzá tartozó állványon kívül 50-100 darab 13 x 18 cm-es üveglemezt vitt egyszerre magával és egy nap alatt 2-5 faluban fordult meg. Ilyen körülmények között a napi 10-15 felvétel rendkívül jó teljesítménynek számított, nem is beszélve az odautazással és a fotográfiai lemezek szállításával járó vesződségekről. Divald pontosan tisztában volt fényképészeti tevékenységének jelentőségével. Jól tudta, hogy az ismeretlenségből előhívott, majd a puszta földre sietve elhelyezett szátnyasoltár-töredékekről, vagy a falapra sietősen kisimított, majd rászögezett középkori miseruhákról készített felvételek már az expozíció pillanatában kordokumentummá váltak. Mégis, csak látszatra objektívek ezek a sorozatok. A valóságban nagy beleérzéssel, óriási munkával, gondolati és érzelmi tartalommal készültek a legkülönbözőbb helyszíneken és körülmények között. Megszólal általuk a műgyűjtő, a muzeológus, a topográfus, a művészettörténész, az etnográfus, a jó könyvillusztrációkra vágyó író és a lelkes lokálpatrióta. Képei soha nem kerültek kereskedelmi forgalomba, és kiállítások falait sem díszítették. A szerző kizárólag a feldolgozó munka és a tudományos ismeretek teljesebbé tételére törekedett. DIVALD KORNÉL ÉS A FÉNYKÉPEZÉS 1900-1919 A magyarországi műemlékvédelem és művészettörténet-írás története sohasem nélkülözhette azokat a nagy egyéniségeket, akik az utazókra jellemző fáradhatatlan elszántsággal felvértezve, hajlandók voltak országrésznyi területeket bejárni adatgyűjtés és állapotfelmérés céljából. Ezeket a munkálatokat, ahogy az építészeti emlékek védelelmével kapcsolatos dokumentációs feladatok nagy részét is, a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) végezte el különböző szaktudású külső munkatársak — rajztanárok, építészek, művészettörténészek és fényképészek — segítségével. FelsőMagyarország reneszánsz épületeinek számbavételével Divald Kornélt bízták meg 1902-ben, aki néhány évvel később már az egész országra kiterjedő topográfiai munkálatok legmegbízhatóbb tagjaként tevékenykedett. A következőkben bemutatásra kerülő fényképek feldolgozásakor szerencsés helyzetben voltunk, pontosan ismertük a szerző indítékait és szakmai szempontjait. A kiindulópontot azok az állami megbízások jelentették számára (és számunkra is), amelyek alapján a nyári és őszi hónapokban Magyarország ingatlan és ingó műemlékeinek lajstromozásával és vidéki múzeumok szervezésével foglalkozott közel húsz esztendőn keresztül. Ez a munka végső soron a pusztuló emlékek megismerését és megmentését szolgálta, a program megvalósulásáért felelős két intézmény - a MOB és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége (MKOF) — irányításával. Divald helyismerete, lokálpatriotizmusa és sokoldalú személyisége már önmagában garancia volt az ilyen volumenű tervek végrehajtásához. A művészettörténész — családi hagyományokon alapuló - fényképészeti gyakorlata tovább színesítette a róla alkotott képet. (1. kép) Hangsúlyoznunk kell, hogy a magánszorgalomból és az amatőrök szabadságával fényképező Díváidtól távol álltak a művészi ambíciók. Dokumentálni és illusztrálni akarta a látottakat, mindamellett, hogy „jegyzetnek való képek" egész sorával önmaga és mások számára is tanulmányozhatóvá tette az általa felkeresett objektumokat és egyházművészeti tárgyakat.