Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

PINTÉR ATTILA: Adalékok a pécsi festett ókeresztény építmények állagbiztosításának és restaurálásának történetéhez

10. kép. Pécs, az I. számú, ún. Péter-Pál-sírkamra keleti fala. Restaurálás utáni állapot, 2003 (Szerző felvétele) irányú kiterjesztése az ókeresztény mauzóleum esetében sem merült fel. Feltehetően azért nem, mert a sírkamra felett elhelyezkedő kápolna romjainak bemutatásával érzékeltetővé vált az épület és környezete egykori helyzete, továbbá azért sem, mert a védelem hatékonysága csak a fal mentén húzódó talajrétegek megbontása által vált megoldhatóvá. A helyzet minél teljesebb megértéséhez itt egy kis kitérőt kell tennünk. A festett sírépítmények esetében a falaknak a környező talajtól való kiszabadítása a védelem biztosításának fontos része. Két nagyon lényeges feltételt elégít ki. Az egyik a nedvességnek és a sóknak a fal szerkezeti anyagaitól való távoltartása (erről korábban már volt szó!). A másik az, hogy az építmény külső fala mentén kialakított légtér egy olyan klimatikus térrendszer szerkezeti elemeként is működik, ahol a sírkamrán belül és azon kívül lévő levegő tudatosan csökkentett páratartalmi értékei által, a páradiffúzió eredő irányát a fal belső oldala felöl, annak külső síkja felé fordítjuk. Ez utóbbi egyfajta biztosíték arra, hogy az évszázadok során a falban felgyülemlett sók, még véletlenszerűen se legyenek képesek a sírkamra festett belső oldalán kiválni. Kérdésként vetődhet fel, hogy a fentieken túl van-e még valamilyen további ok is, ami magát a fokozott védelmet indokolttá teszi? Van ilyen. Ez nem egyéb, mint a falfestésnek az épülethez és a környező légtérhez fűződő sajátos viszonya. A falfestéseknek ugyanis minden történeti és művészi értéke egy vékony, milliméternél is keskenyebb festékrétegben rejlik. Ez a vékony szerkezet már önmagában is kiszolgáltatottságot jelez. Szerencsétlen módon a festmény felszíne egyben határréteget is képez a falszerkezet és a környezet légtere között. Elsősorban itt e határrétegen zajlanak le a fizikai folyamatok, a párolgás és a páralecsapódás, továbbá a kémiaiak is, mint pl. a sókiválás jelentős része. Negatív hatásaik is itt jelentkeznek elsőként, a változások által okozott kártétel szintje is itt éri el a legmagasabb értéket. A falfestés ugyanakkor önmagában nem, legfeljebb csak igen korlátozott mértékben óvható. A falfestéseket valójában csak az épület fizikai állagának biztosításán keresztül lehet hatásosan védeni. A megoldás ennek megfelelően egy összetett rendszer lehet, amely komplikált, és helyigényét tekintve is konfrontálódik a régészek és a történészek által felvetett igényekkel. Az okokat és az okozatokat, továbbá minden más igényt ennek megfelelően esetről-esetre mérlegelni kell, és ha a szükség azt kívánja, egyeseket felül kell írni. A védelem szempontjából részben még új, és kellően nem tisztázott kérdés, hogy a biztosítás szintjének milyen fokozatát kell, vagy szükséges a festéssel nem rendelkező, de azokkal azonos helyzetben lévő sírépítmények és egyéb épületmaradványok esetében alkalmazni. A terv szerint ezek megtekinthetősége is csak a föld felszíne alatt, a többi sírkamrával együtt valósulhat meg. Esetükben nyilván nem szükséges az emlék köré vont bonyolult térelhatároló, és a vele együtt járó légkörid ícionálási rendszer, mert a romlásukat előidéző tényezők kártételének súlya ezek esetében kisebb. Tekintettel azonban arra, hogy a festéssel nem rendelkező építmények esetében is egy mesterségesen kialakított zártterű védelmi rendszerről van szó, a megóvásban fontos szerep jut a hőmérsékletingadozás kizárásának, de még inkább, a páratartalmi értékeknek az egész adott térre érvényes stabil állapotának. Mivel ez utóbbi értéket - sok egyéb dolog mellett - a talaj nedvességtartalma jelentős módon befolyásolja, ezért nem kell különösebben bizonygatni, hogy a belső tér légállapotát biztos kézben 11. kép. Pécs, az I. számú, ún. Péter-Pál-sírkamra nyugati falának festményei: Háromkirályok vagy Három ifjú, Mária a Gyermekkel, Noé. Rekonstrukció. Pintér Attila, 2003