Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

PINTÉR ATTILA: Adalékok a pécsi festett ókeresztény építmények állagbiztosításának és restaurálásának történetéhez

lásterébe torkollott. A védőépület elkészültét elfelejtették. 1913-ban Szőnyi Ottó, aki a sírkamra kiváló ismerője volt, maga is elcsodálkozott rajta, miután rábukkantak. Ö ugyanis - a püspök megbízásából - 1913-tól figyelemmel kísérte a Möller-féle víztelenítési rendszer elkészítésének munkálatait, amikor is a sírkamrát újra kiásták a földből, hogy köré védőépületet készítsenek. Szőnyi Ottó pécsi püspöki szentszéki ülnök, jogakadémiai tanár, a pécsi városi múzeum igazgatója a munkákról részletes naplót vezetett.

6 A védőépület felfedezéséről így \r.„Priol bemászott a cubiculum hátfalán (észak) lévő négyszögletes nyíláson [...] és feljutott a cubiculum padlására. Kitűnt, hogy 1864-ben még egy-egy falat húztak a cubiculum keleti és nyugati fala mellé, tehát üreg maradt a falak közt, melyet csak a boltozatbordák töltenek ki"

1 (3. kép) A választ arra a kérdésre, hogy 1864 után a védőépület megépítésével valóban új helyzet állt-e elő, s hogy Henszlmann és utódai miért nem érzékelték a festmények állapotának javulását, nekünk kell utólag megadni: a védőépület megépítése ugyanis szükséges, de nem elégséges feltétele a hatékony védelem megvalósulásának. A valóságban a sírkamra falai - minden igyekezet ellenére - továbbra is nedvesek maradtak. Ezt látta és kifogásolta Henszlmann is. Pesszimizmusa a végzett munkálatokkal kapcsolatban, elsősorban ebből fakadt. Azt nem vette észre senki, hogy a falak nedvessége már nem - vagy csak kisebb mértékben - származott a talajból, hanem nagyobb része a külső légtér meleg levegőjének magas abszolút páratartalmából keletkezett, amely a szellőző kürtőn át a sírkamrába lejutva a hideg falakon lecsapódott, ez képes olyan mértéket ölteni, hogy a falakon szó szerint csoroghatott a nedvesség. A két nedvesedési forma között azonban lényeges különbség yan. Erről azonban 1864-ben és az azt követő időkben még senki nem tudott. Nem tudjuk persze, hogy mit láthattak, tapasztalhattak a sírkamrában a téli időszakban. A vizesedési probléma ugyanis csak tavasszal, nyáron és ősszel jelentkezhetett, télen semmiképp, mert akkor a külső hőmérséklet és a levegő abszolút páratartalma alacsonyabb a sírkamra hőmérsékleténél és az ott lévő páratartalomnál, így a falak kiszáradhattak. Erről azonban a források nem tesznek említést. Az 1864-ben elvégzett munkának volt azonban hatékony eleme is: a környező talajtól való elkülönítés és ezzel a kapilláris nedvességmozgás megakadályozása. A kapilláris úton terjedő nedvességgel együtt ugyanis mindig valamennyi oldott állapotban lévő só is az elpárolgást biztosító felülethez kötődik. A sírkamra esetében ez a felszín nem egyéb, mint maga a falfestés. A földben lévő nedvesség pedig mindig tartalmaz bizonyos koncentrációban oldott sókat. Ha a nedvesség olyan felület közelébe jut, ahol a levegővel érintkezve képes elpárologni, ott a só koncentrációja növekszik és előbb vagy utóbb kristályos formában jelenik meg. A só azonban nem csak a felszínen, hanem a festést hordozó vakolat felszínéhez közel lévő apró makroszkopikus üregekben is kiválik. Ott kristályrácsot hoz létre, amely egyre terebélyesedik. Ha az üreg számára szűkké válik, akkor - mint a víz, amely megfagy - erőhatást fejt ki a környezetére. Az erőhatás olyan nagy, hogy a kristály egyszerűen szétfeszíti a szűk teret, azaz magát a vakolatot. A festés ezzel szép lassan szétmállik, elporlad. Ez tehát a sókkal kapcsolatos legfőbb gond. A másik probléma az, hogy a sókiválás a festmény felszínét elszürkíti, elhalványítja, ami a látvány szempontjából hátrányos. A falfestések művészi hatása a színek és az ábrázolás rajzi megmunkáltsága révén érvényesül. Ha a falkép elszürkül, vagy elhalványodik, művészi hatása is csökken. Mindent el kell tehát követni, hogy a sók kiválása a falfestések felületén ne következzék be. Az ide vezető út egyik fontos állomása volt tehát 1864-ben a sírkamra hátfalának kiszabadítása a környező talajból. Az a tábla tehát, amelyet a munkák emlékére a sírkamra lejáratánál egykoron elhelyeztek, jó helyen van, és méltán hirdeti a műemlékvédelem elért eredményét. Nem volt igaza a sírkamra sorsát egyébként nagyon is szívén viselő Henszlmann Imrének, amikor némi iróniával ezt Ina:„Nem vigasztalhat 3. kép. Pécs, az I. számú, ún. Péter-Pál-sírkamra 1864-ben emelt védőépülete. Szőnyi Ottó 1913 szeptemberében készített felmérési rajza, naplójához csatolva. (Pécs, Káptalani Levéltár, Szőnyi-hagyaték)