Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

SZERDAHELYI MÁRK: Andreas Schroth (1791-1865) szobrász

Martin Fischer műhelyében, s stílusának alakulásában is ő játszhatta a nagyobb szerepet. Klieber számos alkotást készített magyarországi megrendelőknek, s bár általános vélekedés szerint sosem járt személyesen Magyarországon, éppen egyik leghíresebb alkotása, a pannonhalmi Szent István és Ferenc császár szobrok ügyében 1827— 1828 folyamán többször megfordult az apátságban, nem is beszélve a könyvtár kifestéséről, amely saját kezű, szignált műve. Klieber tisztességesen felkészült mesterember volt, de szobraiban alig érződik valami Canova nemesen megformált, érzékletes alakjaiból. Figurái kissé köznapiak, érzelgősek, enyhén üres bájukból hiányzik mindaz a közvetlenség, amely a megelőző nemzedék legjobbjainak műveit éltette.

6 A legfontosabb osztrák szobrászok mellett meg kell említeni a klasszicista szobrászat egyik kulcsfiguráját Antonio Canovát is, aki Mária Krisztina síremlékével kapcsolatban 1798 és 1805 folyamán két ízben is Bécsben tartózkodott. A mű felállítását követően érzékelhetően megnőtt hatása és kultusza Bécsben, noha a kevesek által hozzáférhető magángyűjteményekben már korábban is számos alkotása megtalálható volt. Hatását csak fokozta, hogy Canova a Rómában tartózkodó bécsi ösztöníjasokat is tanította. Igazán nem meglepő tehát, hogy a 19. század első évtizedétől kezdve a bécsi szobrászok egyre növekvő mértékben nem magát az antikot, hanem Canovát tekintették előképnek és ennek megfelelően Zauner monumentális klasszikus stílusát egyre inkább a canovai irányzat váltotta fel. Hatása ugyanakkor elsősorban a síremlékplasztikákban mutatkozott, amely az 1850-es éveken is túlnyúlt. Megbecsülését és tiszteletét misem szimbolizálja jobban, mint az a kis antikizáló templom, melyet Ferenc császár azért emeltetett Pietro Nobiléval a bécsi Volksgartenben, hogy ide helyezze az 1819-ben megszerzett, 1783-ban készült, Theseus harca a kentaurral szoborcsoportját. A birodalomban a legnívósabb akadémiai szintű oktatás ebben az időben a Bécsi Képzőművészeti Akadémián folyt. A tanítási program a rajzoktatásra épült: a harmadik tanulmányi évig a festők és a szobrászok képzése egyforma volt és csak ez után vált el. A szobrásztanulók esetében a negyedik évben került sor a gipsz és az agyag modellálására, antik gipszmásolatok mintázására. Tapasztalatszerzés végett sokan híresebb szobrászok műhelyében inaskodtak. A legígéretesebb és legtehetségesebb szobrászok Rómába utaztak ösztöndíjasként (pl. Kiesling [Kißling], Schaller vagy Kähsmann). A római hatások különösen a korábbi dél-német és francia irányzatokat ellensúlyozták, noha a későbbiekben a kint dolgozó művészeket egyre inkább befolyásolta a nazarénusok festészete és filozófiája is.

7 Korábban a különböző művészeti osztályok egymástól elszigetelten, külön irányítás alatt működtek. 1773-ban azonban Schönbrunnban a sok bécsi művészt foglalkoztató Wilheim Beyer, - aki Franciaországban nevelkedett és személyesen részt vett a herculaneumi ásatásokban - síkra szállt a festészeti és szobrászati iskola (Maler- und Bildhauerschule), a Jacob Schmuzer által vezetett rézmetsző iskola (Kupferstecherschule), valamint az ún. vésnökiskola (Graveur- und Erzverschneidungsschule) összevonása ügyében. Fontos lépés volt ez a művészi képzés központosítására és hatékonyabbá tételére, de az állami kontroll érvényesítésére is. Az Akadémia akkor kezdte függetlenségét végleg elveszíteni és mindinkább egy ember befolyása alá kerülni, mikor Ferenc császár 1810-ben az Akadémia kurátorává nevezte ki a „karrierlépcsőn" határozottan felfelé menetelő Klemens Metternich-et, aki ekkor még „csak" teljhatalommal rendelkező külügyminiszter, majd 1821-től kancellár. Hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítottak az akadémiai kurátor személyének, mutatja az is, hogy már Metternich-et megelőzőleg is egy ideje a mindenkori kancellár töltötte be e posztot.

8 Metternich korszakában, 1810-1848 között, a kancellár és az Akadémia (azaz egyes művészek) közti kapcsolat a főnök és beosztott viszonyát tükrözte, és 1848-ig a felülről történő irányítás jellemezte. A kevés számú nyilvános versenykiírás elnyeréséért nagy harcok folytak, s számos esetben jócskán bele is avatkoztak a művészi szabadságba. Ezzel kapcsolatban érthető Zauner kifakadása, aki egy szakvéleményében rosszallásának adott hangot, kifejtve, hogy a kivitelezés annál is inkább a választott művész feladata, mivel meg van arról győződve, hogy a művész géniuszának ilyen mértékű beszűkítése, - akinek szabadon kellene dolgoznia ötletén - sokkal inkább akadályozza, mint iránymutatást ad neki. De nem csak ez volt a probléma. Metternich akadémiai színrelépését követően, de különösen a húszas évektől, egyre kevesebb a szobrászi megbízás, így az amúgy is kiszolgáltatott művészek a korábbiaknál is jobban függtek megrendelőiktől. Helyzetükön csak rontott, hogy a magas anyagköltség miatt aligha tudták megengedni maguknak, hogy a kiállított tárgyaikat ne megrendelésre, hanem a maguk kedvtelésére készítsék. A megbízások hiánya különösen igaz az emlékművekre és egyéb nagy volumenű szobrászi feladatokra, s azt a keveset ami volt, gyakran csak a legjobbak (Schaller, Kiesling, Klieber, stb.), de leginkább - Metternich közbenjárására - olasz szobrászok kapták. Egy ilyen kedvezőtlen időszakban teljesen érthető, ha a nem az élvonalba tartozó, vagy a nem eléggé „támogatott" osztrák szobrászok egy része a birodalom más államaiban próbált szerencsét. Egyebek mellett így került Magyarországgal kapcsolatba Andreas Schroth is.