Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

ben már röviden érintettem, erre nem térek vissza. Csupán azt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy tévedés azt feltételezni, hogy a posztmodern gyűjtőszó alatt megjelenő kísérletekkel az egyetemes építészetben egy végérvényesen új, kikristályosodott stílus született meg, amelyre új műemlékvédelmi elméletet lehet építeni. Maga Charles Jencks, a posztmodem jelenségek világviszonylatban ismert szakértője ezt írja róla: „Egyes építészek kísérleti jelleggel túllépnek a modern építészeten, vagy úgy, hogy a modernista stílusoknak egy keverékét teszik magukévá, vagy pedig úgy, hogy ezeket a korábbi építésmódokkal elegyítik. Az eddigi eredmények nem eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy teljesen új megközelítésről és stílusról beszélhetnénk, inkább fejlődést, semmint gyökeresen új irányzatot jelentenek."

9 A modern építészet és urbanisztika társadalmi, ideológiai, gazdasági, technikai, és kulturális tényezőkből összelett rendkívül bonyolult problematikájára itt nincs mód és hely kitérni, csupán azt kell világosan látni, hogy ez nem szűkíthető le kizárólag a posztmodern tendenciákat egyedül üdvözítőnek hirdető próféciákra. Ami a modern építészetnek a történelmi környezetbe való beilleszkedését illeti, az ICOMOS 1972-ben Budapesten megtartott e tárgyú kollokviumának előadásaiból tucatjával lehetne idézni a jobbnál jobb megfogalmazású idézeteket, amelyek a világ műemléki szakemberei részéről elhangzottak, bizonyítva, hogy a modern építészei ugyanolyan empátiával ítéli meg a történelmi környezetet, és éppúgy nem zárkózik el az azzal való kapcsolat felvételétől, mint az arra egyedül képesnek hirdetett posztmodern építészet.

10 A posztmodern építészet legfeljebb olyan értelemben érinti mélyen a műemlékvédelmet, hogy egy komoly veszélyhelyzetet teremt a hiteles történelmi értékek helyes értékelése és megbecsülése terén. (Erre vonatkozóan hadd idézem ismét a soproni római diadalkapu tervét). Pozitív következtéseket vagy tanulságokat azonban aligha lehet belőle levonni a műemlékvédelem számára.

11 Naivitás azt hinni, hogy a posztmodern építészet fogja megszüntetni az építőiparban a hagyományos építőlechnikák eddigi elsorvadását. Ezt kizárólag az építéspolitikai irányzatok már megindult módosulása, a hagyományos településszerkezetek rehabilitációjának fokozott előtérbe helyezése, és egy ezt szolgáló tudatos iparpolitika és szakoktatás eredményezheti. Azt a megállapítást, miszerint „korunk építészete ma is használja a történeti építészet formáit és anyagait" legfeljebb a „szocreál" korszakban lehetett volna megkockáztatni, de ma nem. Hogy ennek a hipotézisnek nyomán hogy képzelhető el az új épületek beilleszkedése a történelmi környezetbe, az teljesen homályban marad. Téves következtetéseket von le abból a tényből, hogy a mai településfejlesztési, városépítési irányvonal nemcsak a hivatalosan védett műemlékeket tekinti fontosnak, hanem az egész történelmileg nőtt településstruktúrát és azt komplex módon igyekszik értékelni és továbbfejleszteni. Dávid szerint „Ez az igény a műemlékes építész konzerválási tudását hívja ki elsősorban, konzervátori, s azzal szoros egységben működő rekonstruktőri működését kívánja." Hogy ezt miként értelmezi, azt kifej telte a debreceni Nagytemplom melletti beépítés tervtanácsán, ahol egy lebontott épületnek három méterrel hátrább felépítendő másolatát támogatta. Határozottan ki kell jelentenünk, hogy bárha Európa egyes országaiban történlek is hasonló beavatkozások a múltban, a magyar műemlékvédelem nem óhajtja megváltoztatni azt a mindeddig szilárdan megőrzött felfogását, hogy a történelmi környezetnek elsősorban nem „hangulatát" és „illatát" kívánja megőrizni, hanem hiteles történetiségét, korszerű történelemszemléletre, helyes társadalmi, nemzeti önismeretre nevelő értékét. Az elmúlt húsz év műemlék-helyreállításainak kritikáját néhány olyan kérdés felvetésével kezdi, amelyekről kétségkívül indokolt beszélnünk - eddig is beszéltünk róla, de amelyeket egyoldalúan a restaurátor építészet minden újra alkotni akaró törekvéseivel magyarázni éppoly alaptalan és méltánytalan, mintha az OMF tudományos munkatársait azzal vádolnánk, hogy csak ásatásokkal és falkutatásokkal foglalkoztak két évtizeden át, és elhanyagolták a műemléki topográfiát, az évkönyvet, a gyűjtemények fejlesztését, az alapkutatásokat és más fontos tudományos területét a műemlékvédelemnek. Az a vád, hogy a műemlék-restaurálások során az építészek háttérbe szorították a technikai és technológiai kérdéseket érdekes módon más oldalról is elhangzott már, nevezetesen éppen annak a Műegyetemnek részéről, amelyet az elmúlt két évtizedben évenként milliós nagyságrendű műszaki fejlesztési megbízásokkal látott el az OMF egyebek közt a kőkonzerválás, a nedvesség elleni szigetelés, a faanyagvédelem, az