Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Források - Dehio, Georg Gottfried: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században

törvény egyetemesen akar szabályozni, azt ittott egyes városi hatóságok gyakorlatilag már kézbe vették. Bárcsak mindig pedantéria nélkül történne ez! Egyáltalán nem arról van szó, hogy régi környezetben történő új beépítéseknél megőrizzük azt, amit az emberek ,,stílus"nak neveznek, és ami rendszerint nem más, mint mesterséges, hamis régicskedés, hanem csakis arról, hogy az épülettömegek arányaiban és a művészi összhatásban alkalmazkodjunk a hagyományos utcaképhez, ami modern formában is történhet. A műemléki tanács intézményét, amelynek felállítását a hesseni tartomány az ország egészére rendelte el, kicsiben minden történeti jellegű városban meg kellene ismételni, mint védekezést nem csak az egyes, nyilvántartásba vett műemlékek, hanem az egész ,,

genius loci" érdekében. Ezzel eljutottam ahhoz a megfontoláshoz, amely az állami feladatként végzett műemlékvédelem kísérletei láttán a legerősebben tör fel bennem: ahhoz, hogy az állam, bár elengedhetetlen a beavatkozása, csak félig oldhatja meg a feladatot. Az államnak nincs elég szeme, nem láthatja meg azt a sok és apró dolgot, amelyen ez múlik; szervei sem eléggé rugalmasak ahhoz, hogy a folyton változó helyi körülményekhez alkalmazkodjanak. Igazán hatásos védelmet csak maga a nép gyakorolhat, és csak akkor, ha ezt megteszi, áradhat át élő erő a műemlékekből a jelenkorba. A nép! Bárcsak ne tűnne úgy, hogy c szóval egy frázis zengő érchangját akarom megszólaltatni. Én ezen valami teljesen határozott dolgot értek. Először a helyi egyesületekre gondolok, mindenekelőtt a városiakra. Szinte itt keresném a gyakorlati műemlékvédelem súlypontját. Mindenekelőtt itt kell gondoskodni arról, amit fentebb a „genius loci" védelmének neveztem. Az egyesületekre gondolok. Az iskolai nevelésre is gondolok. A népiskolától kezdve, minden fokon a város és a vidék műemlékeinek ismeretére kellene a figyelmét fordítania. Nyugtalan korunknak semmire sincs nagyobb szüksége, mint arra, hogy a fiatalságnak tiszta, felejthetetlen képekben nyújtsa az otthon, a haza érzetét egész életükre, amely, különösen a társadalom felsőbb körei számára, örökös helyváltoztatásnak tűnik. Végül arra gondolok, hogy nevelni kell a műemlékek szeretetérc, mindazokkal az eszközökkel - szóval, írással, nyomtatott képekkel - amelyek ma oly sokféle módon állnak rendelkezésünkre. Miközben ezt kimondom, nem állhatom meg, hogy ne gondoljak meleg hálával arra, mikor legutóbb a császár őfelsége személyes közbelépésével teljesíthetővé tette a műemlékvédők tanácskozásának kívánságát egy, a teljes német műemlékkincset átfogó kézikönyv elkészítésének tárgyában. Minden társadalmi rétegbe hatoljon be az az érzés, hogy az a nép, melynek sok régi műemléke van, nemes nép. Csak ha egyszer megtanulta a nép, miről van szó, akkor vállalhatja a választást és a felelősséget a múlt és jelen konfliktusában. Szentimentalizmus nélkül, pedantéria nélkül, romantikus önkényeskedés nélkül akarunk műemlékvédelmet művelni, mint önbecsülésünk magától értetődő és természetes kifejezését, mint a holtak jogainak elismerését az élők javára. Bár sohasem fogjuk elérni, hogy a képzőművészet emlékei olyan sokáig éljenek, mint az irodalom emlékei, de hogy élettartamunkat az eddigi átlagon túl, jogi és technikai védelem útján meghosszabbítsuk, arra képesek vagyunk. És az, hogy ezt először akarta, a 19. század örök dicsősége marad. A 19. század historizmusa azonban, valódi gyermekén, a műemlékvédelmen kívül, egy törvénytelen gyermeket is nemzett: a restaurálást. Gyakran összetévesztik őket egymással, pedig ellenlábasok. A műemlékvédelem valami létezőt akar megtartani, a restaurálás nemlétezőt újjáalkotni. A különbség átütő erejű. Az egyik oldalon áll a talán megkurtított, elhalványult valóság, de mindig a valóság - a másikon a fikció. Itt is, mint mindenütt, a romantika meghamisította a konzervatív elv egészséges értelmét. Ugyanis csak azt konzerválhatjuk, ami még megvan - ,,ami elmúlt, nem tér vissza." Igaz, semmi sem jogosabb, mint a gyász és a harag egy eltorzított, elpusztított műalkotás láttán; itt azonban egy ténnyel állunk szemben, amelyet el kell fogadnunk, mint az öregség és a halál tényét általában; nem akarunk csalásokkal vigasztalódni. Borzadállyal tölt el bennünket, ha azt látjuk, hogy a tisztes valóságba álarcos alakok és kísértetek keverednek. Vállaljuk-c azokat a korlátozásokat és áldozatokat, melyeket a műemlékvédelem megkövetel, azért, hogy olyan emlékeket tartsunk fenn, melyekben magunk sem hiszünk, akár mint afféle hamis ősök arcképcsarnokát? A művészettörténet ma egységes abban, hogy elvből elveti a restaurálást. Ezzel semmi esetre sem azt akarjuk mondani, hogy a legbölcsebb dolog ölbe tett kezekkel, fatalisztikus beletörődéssel nézni a növekvő pusztulást. Jel-