Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Források - Dehio, Georg Gottfried: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században

bontani. Az eszmei-fanatizmusnak ezek az orgiái Franciaország számtalan templománál megismétlődtek. Több építészeti remekművet - Cluny apátsági templomát, a tours-i Szt. Márton-kolostortemplomot a földdel tette egyenlővé. Sajnos a forradalom elvei túlélték magát a forradalmat. A császárság idején a visszahozott Bourbonok alatt, a német rajnai szövetségi államokban - a műemlékekkel valő bánásmód terén mindenütt a legdurvább és legalantasabb hasznossági megfontolások érvényesültek. Ennek tipikus példájaként említjük a Würzburg közelében lévő Schwarzach apátságának történetét. A templom és a kolostor csak ötven évvel a szekularizáció előtt épült; az egyik legkiválóbb alkotása annak a Balthasar Neumannak, akit minden idők legnagyobb német építőművészei közé sorolunk. A mennyezeteket Tiepolo festményei díszítették. Az új bajor közigazgatás a kis községre akarta hárítani a fenntartás költségeit; a község tiltakozott; végül is megegyeztek abban, hogy a pompás épületeket lebontják, és köveiket útépítés céljára tördelik szét; ezt lassan és megfontoltan végre is hajtották 1820-30 között. Körülbelül e minta szerint jártak el számos más helyen. Elhagyatott várak és templomok kiszolgáltatása a környéken lakók számára kőbányának, a 19. századig elterjedt szokás volt; ez történt pl. az Odilienbergen álló Nicdcrmünsterrel is, melynek földbe süppedt maradványait a legutóbbi években újból kiástuk. Az angol-hannoveri kormányzatnak elég volt egy 1505 talléros ajánlat, hogy a csak nemrég - a rövid életű porosz közigazgatás idején - helyreállított goslari dóm lebontását elhatározza. Még szerencséjük volt azoknak az épületeknek, melyek méltónak találtattak arra, hogy egy-egy gyárnak vagy börtönnek adjanak helyet. Az 1830-as években jelölhetjük meg azt az időhatád, amikor ez a hivatalból gyakorolt műemlékellenes bűnözés megszűnt jó vagyonkezelési alapelvnek számítani. Már régóta ellentétben állt, ha nem is a nép, de a művelt rétegek véleményével. A forradalom egyik érdeme volt, hogy alaposan felvilágosította az embereket annak a világnézetnek a tévedéseiről, amelyből keletkezett. A felvilágosodás ideáljaiba vetett hit eltűnt, a 19. század új szellemre bízta magát, a történetiség szellemére. Ez egészen új léptékkel közelítette meg a dolgok értékelését. Áthatotta valamennyi tudományágat, a művészet is ennek vetette alá magát - nem akarom itt megkérdezni, szerencséjére szolgált-e? A 19. század e szellem vezetésével pompás felfedezéseket tett. El se lehet mondani, mennyit nyert a világkép a perspektíva mélysége tekintetében. Az ember örült, ha a jelenkoriban valami réginek a továbbélését mutathatta ki. Régiségek után kutattak a nyelvben, a jogban, a szokásokban; hogyan maradhattak volna ki - régi, természetszerűleg igen mélyen begyökerezett esztétikai előítéletek ellenére - a művészet régiségei, azok, amelyek a néplörténelmének olyan fontos, mély régióiról adhattak felvilágosítást, melyek semmiféle más forrásban nem lelhetők fel. Ez a műemlékvédelem eredete. A romantika költői, a történeti iskola tudósai nélkül ez sohasem jöhetett volna létre, általuk pedig szükségszerűvé vált. További önmagát lisztázó fejlődése során elég gondot okozott a műemlékvédelemnek - inkább, mint bármely más történeti diszciplínának -, hogy elszakadjon a romantikus illúziók hagyományától; sőt a mai napig sem szabadult meg tőlük teljesen; sohasem akarjuk elfelejteni, honnan származik az az alapfelfogás, melyen műemlékvédelmünk áll vagy bukik. E felfogás, lényegét tekintve, leginkább a korábbi idők gyűjtőtevékenységével összehasonlítva értelmezhető. A 16., 17., 18. század gyűjtői esztélikai okokból, vagy valami mással indokolható kedvtelésből gyűjtöttek; ismerlek olyan művészi korszakokat, amelyeket szerettek, és olyanokat - rendszerint igen sokat amelyekel megvetetlek; az értékelés alapja mindigis szubjektív volt. A 19. század műemlékvédelme elvileg nem ismer ilyen megkülönböztetéseket. Végső indítéka a történeti létezésnek, mint olyannak a tisztelete. Nem azért konzerválunk egy műemléket, mert szépnek találjuk, hanem azért, mert az nemzeti létünk egy darabja. A műemlékek védelme nem azt jelenti, hogy élvezetet keresünk, hanem azt, hogy kegyeletet gyakorolunk. Az esztétikai, sőt maguk a művészettörténeti ítéletek is ingadoznak, itt viszont egy változatlan értékmérőre találtunk. Most azonban a műemlékvédelem gondolata, mint egy új korszak tartozéka egész más oldalról mutatkozik meg. Tendenciájában látszólag csupán konzervatív, ami meg is felel restaurációs korszakbeli keletkezésének, de olyan konzekvenciákhoz vezet, amelyek egyelőre még öntudatlanul, de egészen ellen-