Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

A műemlékes építész konzervátori és re konstruktőri ismereteit kevéssé hangsúlyoztuk, e vonásait háttérbe szorítottuk az újra alkotó, új egységet formáló építész kedvéért. Az itt jelenlévők tudják, hogy az idevágó szervezett erőfeszítések száma szinte nulla, hogy a magyar műemlékvédelem több mint 25 esztendő alatt csupán két alkotó statikust alkalmazott, illetve nevelt ki, hogy nem csupán az újabb, építésen kívüli tudományágak (kémia, fizika, biológia) rendszeres, ide célzó művelése rekedt kívül a magyar műemlékvédelem keretein, s nélkülözi annak megrendeléseit is, hanem a hagyományos építőipari tudás sorvadását is tétlenül szemléljük. S végül, hogy az építéstörténeti ismereteknek az építészoktatásból való fokozatos kiszorulásának idején megelégedtünk azzal, hogy a valós épületeken megszerzett ilyen ismereteinket a lehető legszűkebb műhelykörben adjuk tovább. Az elmondottakkal szoros összefüggésben van végül a műemlékvédelemben dolgozó építészeket szorongató hatások legnehezebbje. Az új építészeti közhangulat, a szakma és a közönsége egyaránt kevés empátiát tanúsít a restauráló építész alkotta kiegészítés iránt, s az idevágó teljesítményt majdhogynem ellenségesen szemléli. Az új építészeti közhangulat ugyanis, az elmondottakon túl, helyesen érez rá a „modern" építészet felfutó korszaka és a műemléki helyreállításban hangsúlyozott építészegyéniség párhuzamosságára. Tagadhatatlan, hogy a hatvanas-hetvenes évek a bátor alkotniakarás periódusa volt a magyar építészet egésze számára, s hogy velük együtt lélegezve a magyar műemlékes építészek is a lehetséges, felsorolt kiegészítés-indokokat együttesen használták fel önkifejezésre. Szép művek születtek a tehetséges emberek kezén, azonban azon az áron, hogy a történeti emlékeket mintegy újra komponálták. Félreismerhetetlen ebben a gesztussorban az az öntudat, amellyel a modern építészet eszközeit és formarendjét a régi értékekkel azonos értékűnek elismerve hirdették, az ország oly távoli szögleteiben, ahol mindez jószerével ismeretlen volt. Fiatalos jókedvvel és civilizátori öntudattal formálták újjá a szép templom, a szép rom, a szép kastély képét, újat hozva és javasolva a mindenkori felhasználóknak. Az új szemlélet a műemlékekből, annak alkotó részei közül többet tart megőrzendőnek, és vele érzékenyebb a műemlékek eredetiségének illata iránt. Több érzékenységgel bír a szerényebb építészeti kvalitás, a dolgok sokszínűsége iránt, és gondosabb munkát, jobb mimikrit kíván a mai beavatkozótól. Mai szemmel nézve olyik beavatkozás brutális volt, s ha mégannyira dokumentáltuk is az elbontott részletek önmagukban szerény kvalitásait, egy hamisnak bizonyult tudat vértezetében tettünk pontot az emlék szerves fejlődésének végére. A hatvanas évek műemlék-építészete mögöttes tudata úgy vélte: a műemléki beavatkozás sohasem volt állapotot hoz létre, s őszintébb ennek az állapotnak a felvállalása, mint eltakarása. Az ily módon való megítélés aztán alapjává vált a szükséges kiegészítések egységes építészeti nyelvvé váló formálásának. Holott a felsorolt kiegészítésfajták (a szerkezeti, az esztétikai és a funkcionális okú) nem adandók össze fellétlenül. Értékelhetők különkülön is, s a szükséges beavatkozások jó része elvégezhető egyszerű-szerényen is. A kiegészítések közül mindenekelőtt elhagyhatók, s igen sokszor elhagyandók az értelmező kiegészítések, az olyan információk téri megjelenítése és megépítése, melyek más módon, - pl. dokumentációban is - megjelentethetők. Az ilyen típusú térformáló és formaadó kiegészítések a legnagyobb tömegűek, s az összhatást leginkább meghatározók. Megépítésük nemcsak technikai-szerkezeti beavatkozást kíván többnyire, hanem eltéríti a figyelmet az akár töredékes, de eredeti részletekről. A műemléki beavatkozás, a restaurálás szabályai közül időszerű különösen hangsúlyoznunk az egyik legfontosabbat, azt, amely a kiegészítés szerénységét követeli. A szerény kiegészítések kultúrájának kialakítása, véleményem szerint az egyik, a legjobb építészeti kvalitásokat is használni tudó feladat manapság. A történeti építészet - s ezt a vele kapcsolatos tudat ma érzékelhető gyors változása napnál világosabban mutatja - nem halott. A műemlékvédelemnek az a dolga, hogy minél kevésbé alakítsa át, s minél részletgazdagabban és hitelesebben őrizze meg azokat a kiválasztott épületeket, amelyeket az összességből, mint legjellemzőbbeket és legfontosabbakat kiemelünk és műemléknek nevezünk. 1984. november 22. Dávid Ferenc