Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Történet - Borsos Béla: A magyar műemlékvédelem hivatala Henszlmann halálától a millenniumig 1888-1891

lyen kapunk érdekes és értékes bepillantási lehetőséget a nagy helyreállítások — amelyeknek megvalósult végeredményeit túlnyomó többségükben magukon az épületeken ma is tanulmányozhatjuk — előzményeinek kulissza-titkaiba. Sokkal hézagpótlóbb azonban számunkra az iratanyag a kisebb jelentőségű állagmegóvási és rekonstrukciós munkák vonatkozásában, mert ezek nagyrészének eredményeit azóta elmosta az idő, eredetiben már nem tanulmányozhatók. Egy része irattári anyagunknak pedig olyan elképzelések, viták emlékét őrzi, amelyek meg sem valósultak soha, mégis igen jelentősek — talán még jellemzőbbek, mint az előbbiek — a szemléletre és a kor műemléki helyreállítási módszereire. A Műemlékek Országos Bizottságának munkakörére — mint korábban

47 — ebben az időben is a rohamos növekedés és ezzel egyidejűleg az állandó differenciálódás volt jellemző. Hozzátehetjük még ehhez Henszlmann halála óta (a munka nagy egészében) mind dominálóbb szerephez jutnak a műszaki tudományok és azok eredményeinek felhasználása. Maguk a műszaki tudományok pedig — mind az elmélet, mind a gyakorlat terén — éppen ezekben az években szinte robbanásszerű fejlődésben vannak. A gombamódra szaporodó technikai főiskolák részben ezidőben alakulnak át — hazánkban csakúgy, mint külföldön — a szó szoros értelmében vett egyetemekké, „műegyetemekké". Ennek a felfelé ívelésnek, expanziónak eredményei alól nem vonhatta ki magát a bizottság sem, amelynek munkáján szükségszerűen meg kellett látszania annak, hogy alapvetően műszaki munka. A bizottság munkáján belül már akkor megtaláljuk mindazon egyedi feladatoknak csíráit, amelyek a jelenlegi műemlékvédelemben teljesen elkülönülve, kifejlődve, önálló munkakörökként állanak előttünk. Ez a kor ugyanúgy, mint a mi korunk, rendelkezett egy ideális elképzeléssel a műemlékvédelmi munka végső céljáról, amely felé minden erőfeszítése irányult, amely ideális elképzelés egyaránt irányította az igazgatási-hatósági, a felvételi-, a tervezési- és kivitelezési- munkát. Az iratokban mindenütt találkozunk a „stylszerű" „stylszerű-helyreállítás", stylszerű-reconstructió", „stylszerű-restaurátió" kifejezésekkel, ugyanúgy, mint ma a „műemléki", „műemléki-megóvás", „műemléki-helyreállítás" meghatározásokkal. Mindkét kifejezés alatt tartalomként a kor elképzelése rejtőzik műemléki tevékenységének ideális végcéljáról. A századvég nagy műemlékrestaurálói előtt akkor még mindig szinte kizárólag a gótika reprezentatív építményei számítottak igazán műemléknek. A század utolsó évtizedeiben és inkább a fiatalabb generáció szemléletében azonban mindinkább sűrűsödnek annak a jelei, hogy ezt a kört fokozatosan tágítva már a reneszánsz, a törökkor, sőt végül a barokk művészet kiemelkedő képviselőit is beszámítják a megbecsült és védendő remekművek sorába. Pécs város kérelmét például, hogy a minaretet és a török időkből fennmaradt kórházi kápolnát állítsák helyre bár a műemléki javadalom terhére nem javasolja, ,,mégis-szükségesnek" látja a bizottság.

48 Érdekesebből a szempontból, hogy Schulek — aki pedig 1888-ban már nem is számítható a fiatal generációhoz — a menyői gótikus református templom helyreállításáról adott szakvéleményében feltétlenül megőrzendőnek véli a „flórenczei renaissanceban vörös márványból készült portikus"-t.

49 Schulek menyői szakvéleménye különösen azért érdekes, mert, ha lassan polgárjogot nyernek is a reneszánsz és barokk építmények, ez általában akkor történik, ha az emlék a maga egészében ezen stílusokhoz tartozik, ha azonban csupán gótikus műemlék részéről van szó, kevésbé van remény, hogy a stylszerű helyreállításnál megmaradhat. Ha persze a gótika utáni emlék önmagában is különleges esztétikai érték e korban már akkor is védelemre számíthat, ha egyébként csak berendezési tárgya a gótikus épületnek, így vita sincsen a nyírbátori stallumok meghagyásáról, amelyekre Szalay Imre hívja fel a figyelmet az 1889. április 29-én tartott ülésen.

50 De egyik legtanulságosabb példáját a gótika utáni stílusok lassú, de szívós térhódításával együttjáró elvi vitáknak talán a körmöcbányai Szt. Háromság szobor (11., 12. kép) ügye szolgáltatja. Az 1890. október 30-án tartott ülésen vitatják meg, hogy lehet segélyt adni a városnak e szobormű helyreállítására.

51 Kiderül, hogy a bizottság kilenc évvel azelőtt egyszer ,,a szobor sem kivitel, sem styl tekintetében műbeccsel nem bír" indoklással a kérelmet elutasította. Most a város kérelmére a minisztérium nem kisebb szakértőt, mint Stróbl Alajost küldötte ki. A bizottság ülésének jegyzőkönyve szerint Stróbl „a szobrot igen kidícséri s a bécsi „Graben"-en állóval egyenrangúnak mondja". A vitára a nagyközönség is felfigyel. A szobornak támogatója akad Dr. Amon Ede orsz. képviselő személyében, aki fényképeket küld a bizottságnak mind a körmöcbányai, mind a bécsi „Graben"-en levő emlékművekről.

52 A bizottságban ennek ellenére még min-