Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Krónika - Horler Miklós: In memoriam Nagypál Judit 1924-1980

és soha nem láttam félni, csak élete végén, amikor a nyugdíjazás rémétől tartva a feleslegessé válás és gyermekei sorsának gondjai között vergődött. Nem volt történész, tudós típus, a műemlékek történeti rétegeinek, értékeinek feltárását mindig készséggel rábízta tudományos partnereire, akiknek ugyanakkor mindvégig szellemi társa és ihletője tudott lenni. Ö maga nem foglalkozott a kutatás tudományos módszereivel, de az épületek szerkezeti és formai rendszerét és logikáját, s az építészet történetét elmélyülten ismerő gyakorló építész tudásával és intuíciójával aktív segítőtársa volt a kutatóknak. Emellett mélységes alázattal és felelősségérzettel viseltetett a rábízott értékekkel szemben, amelyek mindenkor a feladat lényegét jelentették számára. A műemlék nála nem csupán alkalom volt az alkotásra, hanem az egész munka célja és értelme. A műemléki érték fogalmát nem annyira elméleti úton, mint ösztönös érzékkel ragadta meg, s ebből az ösztönös érzékből következett egyrészt a meglevő részletek anyagi valóságának tisztelete, másrészt pedig a készsége minden hiányzónak, elpusztultnak a modern építész biztos kezével, ízlésével való helyettesítésére. Bámulatos tehetsége volt a történelmi értékek közé a modern építészet eszközeivel való beilleszkedéshez. Olyan természetességgel, biztonsággal és ugyanakkor olyan ízléssel és harmonikus módon tudott bármely műemléki környezetbe bármilyen új feladatot megfogalmazni, mint ahogy ezt az elmúlt évszázadok építészei tették. Mindig választékosan modern volt, mentes minden modorosságtól, múló divatfogástól, egyszerre volt őszinte és alázatos, bátor és tartózkodó. Mint minden igazi művész és alkotó, nem a múló perceknek dolgozott, hanem az örökkévalóságnak, s tudta, hogy ehhez az érlelés, megfontolás idejére van szüksége. Vállalta és viselte is ennek minden hátrányát, mert állandó időzavarral küszködött és mennyiségben mindig alulmaradt a versenyben. Megvalósult munkáival azonban így is egy életmű gazdag és maradandó anyagát hagyta maga után. Nem ennek a rövid megemlékezésnek a feladata számbavenni ezt az értékes életművet, évkönyvünk következő számában külön tanulmányt szeretnénk szentelni munkássága összegezésének. Mégis, ha emlékét, egyéniségét felidézzük, az elválaszthatatlan a művek felvillantásától. A fehérvárcsurgói kis falusi templomtól, Amerigo Tot híressé vált csurgói Madonnájának hajlékától, saját requiemje színhelyéig: a budakeszi plébániatemplom szentélyéig egy tucat rangos műemlék újjászületése fűződik nevéhez, s mind olyan, amelyik saját rejtett értékeinek, történelmi és művészi összképének visszanyerése mellett új, mai művészi értékekkel is gazdagodva született újjá. A soproni Caesar ház árkádos udvara és a rombadőlt bástyakerti szárny modern újraformálása, a középkori pince feltárt maradványaiból kialakított és azóta Sopron legkedvesebb helyévé vált borozó; a karcsai árpád-kori templom szellemes tetőszerkezetével visszaadott tömeg- és térarányai; a soproni városfalak mögül napvilágra került római falmaradványok bemutatására és a leomlott városfal pótlására épített elegáns vasbetontámfal; az Előkapu középkori erődítési rendszerének felszínre hozatala és bemutatása, a toronyőrház helyét kitöltő finom kis vasbetonréz pavilbn a hozzá csatlakozó középkori bástya impozáns terében a római előzmények élményével; a Rejpál ház későreneszánsz belső világa az ötletes vasbeton lépcsőházzal és az új ajtók, burkolatok harmonikus szépségével; az egyszerűségében is méltóságteljes Lábasház, a fehér falak szerény díszeiként megjelenő fakeretes ablakaival, s végül a Bányászati Múzeum otthona: a hatalmas Esterházy palota barokk együttese mind mind maradandó értékű hirdetői egy nagy tudású, finom érzékű, választékos ízlésű építész alkotókészségének, amellyel visszaadott az életnek egy sor kallódó kincset és hidat vert a múlt és jövő közé. Ezek és még több más egyéb munka mellett mindvégig szenvedélye és öröme, küzdelme és sikere maradt a soproni belváros újjáépítésének tervezése, szervezése, előmozdítása, irányítása. Sajátos munka, mondhatni életforma volt ez számára, melyben az építészeti gondolatok, városfejlesztési koncepciók kialakítása, felrajzolása mellett mindvégig lelke, múzsája volt mindazoknak, akik bármilyen formában valamiképp részt vettek ebben a hatalmas vállalkozásban. A fülig poros kutatóktól a kőművesek, ácsok, kőfaragók, szobrászok, asztalosok seregén át a hivatali, minisztériumi, tanácsi vezetőkig mindenkivel személyes kapcsolatban volt és egyformán otthonosan mozgott a poros házak kongó termeiben, a ropogó vakolatok törmelékén, az építkezések állványzatán, a rajzteremben és a tanácstermekben vagy tanácselnöki irodákban. Mindenre gondolt, mindennel törődött, mindennel foglalkozott és mindent igyekezett előremozdítani, ami a város újjáélesztését, fejlesztését, értékeinek védelmét és érvényre juttatását szolgálta, önmagát is feláldozva ennek az ügynek