Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Krónika - Dercsényi Dezső: Walter Frodl 75 éves

WALTER FRODL 75 EVES Az 1908. december 16-án született művészettörténész a harmincas évektől kezdve az osztrák műemlékvédelem aktív munkása. 1952-től a Dvorak által a műemléki hivatal mellett létrehozott Művészettörténeti Intézet vezetője, 1959— tői a bécsi Műegyetem Művészettörténeti és Műemléki Tanszékének ordinárius professzora, 1965—70 között a Denkmalamt elnöke volt. 75. születésnapjáról azonban nemcsak az osztrák műemlékvédelemben játszott vezető szerepe, sokkal inkább a bennünket is közelről érintő nemzetközi működése miatt illik e hasábokon megemlékeznünk. Köztudott, hogy az önállósult magyar műemlékvédelem 1881-ben az osztrákból vált ki, az talán kevésbé, hogy ezt a köldökzsinórt, legalábbis eszmei, módszertani szempontból a Monarchia fennállása idején nem szakították el. Alighanem ennek köszönhető, hogy Alois Riegl és Max Dvorak műemlékvédelmi elvei hazánkban azonnal megértésre találtak. Az talán meglepően hangzik, hogy ez a megértés nemcsak irodalmi síkon (gondolok Hampel Józsefnek Riegl alapvető könyvéről a megjelenés évében, 1903ban írt elismerő recenziójára, báró Forster Gyula, a MOB elnökének ezt a szemléletet visszhangzó könyveire), hanem Möller István helyreállító munkássága révén a gyakorlatban is hatott. Sőt, talán hamarabb is, mint szülőhazájában, Ausztriában. Az már a társadalmi és történeti fejlődésnek tudható be, hogy ez a lényegében történeti szemlélet sem ott, sem itt nem vált uralkodóvá, alighanem az eklektikus építészet uralma miatt. Ez a szemlélet csak a harmincas évek közepén foglalta el méltó helyét az európai műemlékvédelemben, hogy az Athéni kartában (1931), majd 1964-ben a Velencei kartában a műemlékvédelem nemzetközi alaptörvényévé váljon. Nyilván a nemzetközi kapcsolatok is döntő szerepet játszottak abban, hogy ez a szemlélet ekkor már nem az ősforrásból, hanem kerülő úton az olasz gyakorlatból érkezett hazánkba. Gondolok itt Gerevich Tibor — másutt részletesen tárgyalt — kezdeményezésére és nem kisebb emlékműre, mint az esztergomi királyi, majd érseki palota helyreállítására. Ennek a szemléletnek (és helyreállítási módszernek) lényege az, hogy a műemlék csak történeti hitelességében válhatik azzá, amiért védelembe vesszük: hogy a művészettörténet forrása legyen és hiteles történeti, esztétikai élményt közvetítsen nekünk és utódainknak. Azok a kötelékek, melyek a magyar és az osztrák műemlékvédelem legalábbis eszmei síkon összefonták, a Monarchia felbomlásával elszakadtak, csak a hatvanas évek közepén kötődtek újra össze. Aligha véletlen, hogy Walter Frodl révén, aki e téren is Max Dvorak szemléletét képviselte és hamarosan felismerte azonos törekvéseinket. Ebben a fordulatban természetesen Ausztriának a nemzetközi politikában elfoglalt új helyzete is döntő szerepet játszott. Amikor 1964-ben a velencei Műemléki Kongresszuson megismerkedtünk, és ezek során egyre jobban tapasztaltam hazánk és műemlékvédelmi törekvéseinket kritikus, de támogató törekvéseit, tapogatódzó kérdéseimre egy ízben így felelt: — Ne felejtse, Ausztria olyan repülőtér, melyre Keletről és Nyugatról egyaránt leszállnak a gépek. Már a velencei kongresszus után 1964 őszén Piero Gazzola és Raymond Lemaire társaságában itt volt Budapesten és fel is szólalt a MTA Építészettörténeti és műemléki konferenciáján (Műemlékvédelem 1965 85-87. 1.). Itt mondta el azóta gyakran idézett véleményét a magyar műemlékvédelem aszketikus magatartásáról. Ez időtől fogva Walter Frodl-t minden nemzetközi rendezvényen, ahol csak megjelent, támogató barátunknak érezhettük. Szívesen fogadta intézetében műemléki szakembereinket, esetenként támogatta is, módot adott arra, hogy résztvegyünk a bécsi műegyetem 150 éves jubileumán, beszámolva a magyar műemlékvédelem eredményeiről. Rendszeresen áthozta hallgatóit Sopronba,