Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

uralás módszereinek kivételes jellege ez esetben megfelel az objektum kivételes jellegének, s ez megerősíti az elmélet életképességét, mélyen megértett és átélt voltát és mindenekelőtt a magyar műemlékvédelem felelőseinek kritikai érzékét és nem dogmatikus magatartását. A továbbiakban rámutat arra, hogy a magyar műemlékvédelem első modern eredményeit a harmincas években az olasz módszerek hatása alatt Lux Kálmán és Lux Géza esztergomi helyreállításai 39 jelentették, amelyeket a háború után egyrészt a korszerű tudományos kutatási módszerek, másrészt az ötvenes évek végétől kezdve a modern építészeti eszközök alkalmazása útján fejlesztettek tovább. Ennek az új tendenciának jellemző példáiként a szombathelyi Iseumot, a karcsai református templomot, a diósgyőri várat és a visegrádi Salamon tornyot mutatja be. Kiemeli bennük az új anyagok és szerkezetek alkalmazásának finomságát és elvontságát,amelyben szerencsésen kapcsolódik össze a beavatkozás reverzibilis volta a hitelességgel. A kiegészítéseket könnyen és rögtön meg lehet különböztetni a régi részektől és azzal együtt, hogy néhány „ipari" és „technikai" elem egyértelműen a mi korunkat fejezi ki, mindez választékos esztétikai megjelenítéssel párosul. A beavatkozásoknak ezt a világosságát — írja Carbonara — sajnos nem lehet megtalálni az európai és olasz műemlék-helyreállítások nagy részénél. A cikk végső konklúziója számunkra is elgondolkoztatóan összegez olyan megállapításokat, melyek megfogalmazása és mindennapi valóságtartalma között sokszor komoly ellentmondások feszülnek. A magyar műemlékvédelem — írja — eddigi figyelemre méltó eredményeit két fő tényező szerencsés összhangjának köszönheti: a) a koncepció világossága; vagyis a nemzetközileg kialakított, megvitatott és elismert elvekre való támaszkodás; a modern műemlék-helyreállítás alapvető belső dialektikájának világos ismerete, mely az esztétikai és történeti követelmények között fennáll, s ennek következményeképpen a történeti-kritikai és az alkotó magatartás összeegyeztetése; az építészrestaurátorok speciális felkészítése és az iskolák hatékonysága; b) a munkák programozása és a végrehajtás módszeressége, a helyes egyensúly a központi hatóság (Országos Műemléki Felügyelőség) és a helyi hatóságok feladatai között; aktív kapcsolat a politikai hatalommal, s így azokkal, akik végső fokon a hitelekkel rendelkeznek, s nem érzéketlenek azokkal a gyakorlati és kulturális igényekkel szemben, melyek a műemlékek védelmét követelik. Programozás, szervezet, módszertani kísérletezés, a gazdasági programok biztonsága, eleven kultúrájú és elhivatott emberekből álló megfelelő személyzet: csupa olyan dolog, amelyet Olaszországban — panaszolja Carbonara — legalább tizenöt éve nem tudnak megvalósítani a helyzet állandó bizonytalansága miatt. Giovanni Carbonara cikkével nagyjából zárul azoknak a külföldi megnyilatkozásoknak sora, amelyek az utolsó évtizedben Európa-szerte rólunk napvilágot láttak, s végkonklúziói akaratlanul is összefoglalják azokat a legfontosabb eredményeket és következtetéseket, amelyeket a nagyvilág véleményeinek tükrébe nézve érdemes a magunk számára megfogalmazni. Mindenek előtt érdekes összevetni, hogy míg egy évtized alatt egy tucat európai szakember bírálta-értékelte egy kis ország műemlékvédelmének elveit és módszereit, nem egyszer következtetéseket vonva le belőlük a maga számára is, addig mi magunk alig érdeklődtünk hasonló mélységgel az iránt, hogy mi történik a világban rajtunk kívül. Mindeddig még az iránt sem igen — egy-két kivételtől eltekintve —, hogy miképp vélekednek rólunk, hiszen a Frodl-cikken kívül, mely teljes terjedelmében megjelent, a többiről még recenzió vagy bibliográfia sem igen látott napvilágot, a magyar szakirodalomban. Tanulhatunk tehát a külföldtől annyiban is, hogy a műemlékvédelem alapkérdéseivel, elméleti és módszertani problémáival általában többet kellene foglalkoznunk, s ezzel kapcsolatban szélesíteni kellene látókörünket. Az egyre gyorsuló idő és táguló világ fejlődésével lépést tartani létérdekünk, s ez arra kell hogy ösztönözzön bennünket, hogy a minket körülvevő világ jelenségeire jobban odafigyeljünk és gyorsabban reagáljunk. A helyes önismeret óvhat meg csak az önteltségtől, a beszűküléstől és a lemaradástól, helyes önismeret pedig viszonyítás nélkül, mások eredményeinek szemmeltartása nélkül nem jön létre. Ezzel kapcsolatos feladatunk magunkról rendszeresebben és szakszerű publikációkban hírt adni a külföld számára, idegen nyelveken. Egyrészt mert még mindig érdeklődnek irántunk, másrészt mert csak pontos információk alapján