Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

hogy a restaurálásnak láthatatlannak, hangtalannak, személytelennek kell lennie. Sajnos — mondja André Chastel — lehetetlen, hogy ilyen legyen, és a legjobb beavatkozások napjainkban éppen azok, amelyek bár szorosan ragaszkodva a tárgy történetiségéhez, mégis világosan kifejezik elveiken és módszereiken keresztül a mi korunkat és kultúránkat. Minden beavatkozás, bármilyen megfontolt és semleges is legyen, a maga korának jegyeit hordozza, s rögzítve az épület addigi történetét, egyben folytatja is azt. A jó restaurálás szerinte feltételezi a mű értelmezését, s az építész munkája e tekintetben hasonlít a karmesteréhez, aki bár szorosan ragaszkodik a zenei anyaghoz, mégis finom eszközökkel kiemeli azt, ami számára lényegesnek látszik. A műemlék-restaurálás nem mechanikus munka és nem is lehet az, mert tudást és tehetséget kíván. Ezek az állásfoglalások pontosan azt a felfogást fejezik ki, illetve támasztják alá, amelyet mi is vallunk és alkalmazunk, s amelyért bizonyos oldalakról kritika is ért bennünket. Amit Chastel professzor ezen túl mond, az viszont éppen a fenti helyes elvek alkalmazását érinti, s ezért nem árt megszívlelnünk. A követendő szabályok elég világosak — mondja — de nem mindig találkozunk azok helyes megvalósításával. Az egyik fontos feltétele ennek a dokumentáció. Minden helyes megoldás előfeltétele az archaeologiai pontossággal feltárt adatok módszeres rögzítése, a pontos és részletes felmérések és fényképfelvételek, amelyek következetes elkészítése sajnos még távolról sem ment át a gyakorlatba, s a munkák nagy részénél csupán improvizált dokumentációk készülnek — panaszolja Chastel. Ezt a megállapítást méltán vehetjük mi is magunkra, hiszen jól tudjuk, hogy szakszerű tudományos dokumentáció a magyarországi műemlék-helyreállításoknak csak tört részénél készül, s a többieknél még előzetes fényképfelvételek készítése sincs előírva. Jól tudjuk azt is, hogy vannak, akik a tudományos dokumentációval járó munkát csak szükséges rossznak tekintik, s nem érzik át eléggé annak felelelősségét és jelentőségét. A másik fontos kérdés a modern építészeti eszközök alkalmazásának módja. Régi — és Chastel szerint már unalmas — dilemma: a múlt formáinak utánzása vagy az őszinte modernség. A kérdés rosszul van megfogalmazva. A probléma valóban ott van, hogy a modern építészet eszközeit sokszor nem eléggé differenciált módon alkalmazzuk, s ezért jön létre — nem szükségszerűen — disszonancia. Nem egyszerűen két stílus, hanem két építészeti rendszer egymásmellettiségéről van szó, s ezért kell nagyon jó érzékkel megválasztani, hogy mikor milyen megoldást választhatunk. Más szóval — tehetnénk hozzá — nem szabad azt képzelni, hogy a modern építészet alkalmazásának elfogadásával bárhol bármilyen modern beavatkozást elvi alapon jogosnak kell elfogadni. Chastel példaként említi meg, hogy az Eiffel-tornyot sem a Notre Dame előtti téren építették fel. Nem árt ezt is megszívlelnünk, mert az utóbbi években mindha kezdenénk erről a fontos szempontról megfeledkezni a modern építészet jogosultságának révületében. Chastel professzor hozzászólásának végső konklúziója: ahhoz, hogy a dolgok mindenki számára világosabbak és áttekinthetőbbek legyenek, széles körű információra és elmélyültebb oktatásra volna szükség. Ha a magyar műemlékhelyreállítások eddigi eredményeit, s erre épült pozíciónkat elméleti és gyakorlati téren meg akarjuk őrizni, és tovább akarjuk fejleszteni, akkor nekünk is világosan látnunk kell, hogy ehhez kiművelt elméleti tudással és művészi intuícióval rendelkező, fiatal generációkat kell felnevelnünk. A franciák érdeklődése a Velencei Carta és az elméleti kérdések iránt továbbra is élénk maradt, aminek újabb jelét adták azok a nemzetközi összejövetelek, amelyeket 1980-ban Violletle-Duc halálának százéves évfordulója alkalmából rendeztek Párizsban és Toulouseban. 31 A párizsi nemzetközi kollokvium elméleti szekciója elnökeként való meghívásom a magyar műemlékvédelem elméleti koncepciója iránti elismerő gesztus is volt, s az azt követő toulousei konferencián kedvező fogadtatásra talált a „restaurálások restaurálása" problémájával kapcsolatban előadott magyar álláspont.

32 A franciák itt mereven úgy tették fel a kérdést, hogy szabad-e Viollet-leDuc és kora restaurálásait ma felülvizsgálni, és azokat korrigálni, vagy tiszteletben kell tartani, mint műemléki értéket? A kérdésnek magyar példákon keresztül elméletileg differenciáltabb megközelítése és az általam javasolt megoldás a konferencián elnöklő Michel Parent elismerésével találkozott. A franciáknál is jóval korábban és intenzívebben foglalkoztak a műemlék-restaurálás elméleti kérdéseivel Itáliában, s nyilván nem véletlen, hogy a restaurálás elméletének nemzetközi ok-