Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

ML EMLÉKHELYREÁLLÍTÁSI MÓDSZEREINK EURÓPAI MÉRLEGEN Napjainkban az élet különböző területein mind több és több olyan elemzés készül, amelynek célja őszintén és tárgyilagosan szembesíteni a mai magyar valóságot a világ mai helyzetével, s ebből hasznos tanulságokat levonni a további fejlődés számára. Ezek az elemzések nem csupán bizonyos negatív tendenciák feltárását szolgálják, hanem azt is, hogy mérlegre tegyenek olyan eredményeket, amelyekkel talán már sikerült a nemzetközi fejlődés élvonalába érnünk, s épp ezért érdemes azokat alaposabban is értékelni, megvizsgálni. Érdemes megnézni, miben állnak ezek az eredmények, milyen adottságaink tettek képessé minket elérésükre, végül pedig hogyan gazdálkodunk ezekkel az adottságokkal ma, és mit teszünk elért eredményeink megőrzése, továbbfejlesztése és hasznosítása érdekében? A magyar műemlékvédelem az utolsó két évtizedben nemzetközi porondra lépett, s ezen a porondon viszonylag rövid idő alatt olyan helyzetbe került, hogy a nálunk jóval szerencsésebb történelmi és gazdasági adottságokkal rendelkező, műemlékekben gazdag európai országok nemcsak egyenrangú partnernek, de bizonyos tekintetben példamutatónak ismertek el bennünket. Ennek a nemzetközi pozíciónak kialakulásáról, politikai, kultúrpolitikai és szervezési hátteréről Dercsényi Dezső a közelmúltban két ízben is részletes és sokoldalú elemzést publikált.

1 Ezekből is világosan kitűnik, hogy ezt a pozíciót nem műemlékeink nagy számával és művészi értékével, nem történeti városaink együtteseinek európai rangjával, nem is a rájuk fordított anyagi eszközök nagyságával és az eredmények mennyiségi súlyával értük el. Amint azt Dercsényi Dezső helyesen megfogalmazta, a magyar műemlékvédelem nemzetközi sikereinek alapvető feltételeit a magyar kül- és belpolitika, valamint kultúrpolitika megszilárdulása, s ennek nyomán Magyarország nemzetközi megítélésének pozitív irányú megváltozása teremtette meg. Jól példázza ezt személyes viszszaemlékezése az 1957. évi párizsi- és az 1964. évi velencei nemzetközi kongresszuson résztvevő magyar delegációkkal szemben tapasztalt külföldi magatartás döntő megváltozásáról. Ami az így létrejött kedvező nemzetközi légkörben a magyar műemlékvédelem iránt felkeltette a külföld érdeklődését, az elsősorban az a gondolkodásmód és magatartás volt, amellyel Magyarország a történelmi múlt építészeti öröksége felé fordult, s azt feltárni, bemutatni és a jelenben formálódó építészeti környezetbe szervesen beilleszteni igyekezett. Az a magatartás, amely tárgyilagos történettudományi alapon állva egyformán értékelte és egyforma áldozatokkal tárta fel és restaurálta a magyar történelem minden fejezetének tárgyi emlékeit, a feudális királyi központtól az egyházi építészet alkotásain keresztül a paraszti kultúra emlékanyagáig, sőt a történelmünket tragikusan derékbatörő másfélszázados török hódoltság néhány maradványáig. Másrészről pedig az a gondolkodásmód, amely történelmi sorsunk ellenére — vagy éppen annak hatása alatt — a hajdani nagyság romantikus visszaálmodása helyett a töredékes valóság történelmi hitelességű bemutatását és korszerű eszközökkel való értelmezését tűzte ki célul. Ez a tendencia Magyarországon hosszabb történeti fejlődés eredménye, és első megnyilvánulása már igen korán, a XIX. század végén megjelenik. 1889-ben — Európában tudomásunk szerint elsőként a purizmus korának végén — a zsámbéki apátsági templom romjainak konzerválásánál Möller István lényegében visszatér az 1800-es évek elején Rómában megvalósult első romvédelmi munkák felfogásához. A zsámbéki rom diadalívét megtámasztó ferdevonalú téglapillérében nem nehéz felismerni a Colosseum megtámasztására 1806-ban Raffael Stern által készített téglapillér gondolatát. A harmincas évek derekán az Athéni Carta és