Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Technika - Zádor Mihály: A kőkonzerválás problémái és mai helyzete

feljebb néhány mikron vastagságú szennyezett felület) és konzerválásuk többnyire nem in situ, hanem restaurátor-műhelyekben folyik, a lehető legkedvezőbb körülmények között. A másik szélsőséges álláspont csak a korszerű követelményeket kielégítő, láthatatlan, Iégzőképes, víztaszító védőbevonattal történő konzerválást tartja szem előtt (ezek főleg az új kőfelületek védelmével is foglalkozó építéstudományi kutatóintézetek), különös tekintettel arra, hogy ez ma már egyszerűen, könnyen végrehajtható, egy-két évtizedes gyakorlati hasznosítást is tartalmazó, bizonyítottan hasznos eljárás — ha megfelelő esetben alkalmazzuk. Ez utóbbi a másik lényeges kérdés, amely indokolja a két alapesetbe sorolást, mint az egész folyamatot determináló, első lépést, a kőkonzerválás „conditio sine qua non"-ját. Ugyanis ezt a feladatot, ma már minden nehézség nélkül meg tudjuk oldani, elsősorban a megfelelő minőségű szilikonokkal (vizes oldatú vagy szerves oldószeres termékekkel), amelyek kielégítik a szükséges követelményeket (láthatatlan, víztaszító-légzőképes) és amelyek ma már az egész világon könnyen beszerezhetők, felhordásuk különös szakértelmet nem igényel.

9 A szakértelem viszont nagyon is szükséges annak eldöntésére, mikor alkalmazható eredményesen a szilikonos kezelés. Kizárt ugyanis a hatékony alkalmazásuk azokban az esetekben, amikor — a felület nem tiszta, szilárd és hézagmentes; — jelentékeny felszivárgó talajnedvességgel kell számolnunk (ez tapasztalati értékelésem szerint kb. 10% feletti falnedvességetjelent, téglafal esetében, súlyszázalékban kifejezve); — kisebb falnedvesség esetén a falazat anyaga vagy a talajvíz szulfátos vagy nitrátos szennyeződést tartalmaz, ami a kezelt felület mögött sókoncentrációt és ezzel a felületi réteg pusztulását eredményezheti; — nem tudjuk biztosítani a 8—10 évenkénti ismételt kezelést. A fenti esetekben még akkor sem célszerű a láthatatlan védőbevonatos felületvédelem (a szilikonos kezelés), amikor egyébként a felület jó megtartású még, tehát szilárdítás nem szükséges, csupán meg szeretnénk előzni a mállási folyamat megindulását. Itt fedezhető fel tehát a nemzetközi viták indítéka, az általánosító „sommás" megállapításokból származó ellentétek, amelyek vagy fenntartás nélkül elfogadják és propagálják a szilikonos kezelést, örülve , hogy segítségükkel az alapkérdést sikeresen megoldhatjuk: a pusztulási folyamat legfőbb okozóját a nedvességet oly módon tartjuk távol a falazattól, hogy emellett a légzőképességet kb. 95%-ig biztosítani tudjuk. Ugyancsak az említett előfeltételek figyelembevételének hiánya vezet a másik állásponthoz: a szilikonos kezelés elvetéséhez, bizonyítékul hozva azokat az eseteket, amikor ez az eljárás valóban nem eredményes (csupán azért, mert az említett kizáró előfeltételeket nem vették figyelembe vagy az adott kőkonzerválási feladat szilárdító jellegű konzerválást igényel, tehát a másik alapesetbe sorolandó). A gyakorlati igényeket figyelembe véve meg kell említenünk, hogy műemléki kőfelületeink jelentékeny többsége ma még ehhez az I. alapesetnek nevezett csoporthoz tartozik, és elégséges, ha megelőzzük a mállási folyamat megindulását. Ide sorolható a romkonzerválási feladatok döntő többsége, a kőcserével készült helyreállítások új kőanyagai és természetesen a nem műemlék, meglevő és újonnan épülő kőhomlokzatok, kőből készült műszaki és mérnöki alkotások, műtárgyak. Ugyancsak ide sorolható — ami napjainkban külön említést érdemel — a kőtári anyagunk egyrésze, amely még nem jutott el a pusztulás stádiumáig. Számuk lényegesen több lenne, ha az elmúlt évtizedben megkezdtük volna az egyszerű és olcsó felületvédelmi eljárások alkalmazását pl. a hazánkban kapható szilikonos kezelést. Mivel azonban erre nem került sor — korábbi javaslataink ellenére —, ma már az értékes római és főként a középkori kőtári kőfaragványok többsége a II. alapesethez, a szilárdításos konzerválást igénylő csoporthoz tartozik, amely sokkal nehezebb, vitatottabb és költségesebb, mint a szilárdítást nem igénylő feladatok. A felületvédelem, a hidrofobizálás kérdése egyre nagyobb érdeklődést vált ki a nemzetközi kutatási fórumokon és egyre több tanulmány — részkutatások publikálása és átfogó értékelés — jelenik meg napjainkban. Ezt mutatja az a körülmény, hogy a világ három nagy kutatóközpontja: az angol (BRE), a belga (C.S.T.C.) és a francia (C.E.R.E.B.) építéstudományi intézetek az elmúlt években összefoglaló értékelést tartalmazó publikációkat jelentettek meg. Különösen jelentős a C.S.T.C. 1981-ben és 1982-ben készült anyaga, amely egyrészt rendszerbe szedi a különböző felületvédő, hidrofóbizáló anyagokat (szilikonátok, szilikonok, fémorganikus vegyületek, illetve szilikonátok, kovasavészterek, szilánok, sziloxánok és szilikongyanták csoportjaira) felosztva tárgyalják az