Magyar Műemlékvédelem 1971-1972 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 7. Budapest, 1974)

Jelentések - Román András: Az ICOMOS III. közgyűlése és kollokviuma

őszinte törekvése mondotta , hogy együttműködését a jövőben az ICOMOS-szal elmélyítse, hiszen korunkban a problémák sokaságát csakis együttműködéssel lehet optimálisan megoldani." Az UIA nagyra értékeli az ICOMOS tevékenységét, ,, . . . hiszen egyrészt a háborús pusztítások után, másrészt a fokozódó urbanizáció következtében döntő jelentősége van annak, hogy a Velencei Charta szempontjai és szemlélete valóban áthassa a ma építészeit és az építészeti tevékenységet irányító szerveket. A védelem, az újjáépítés, restaurálás és a történeti környezetbe való beilleszkedés általános problémakörén túlmenően még sajátos feladatok is jelentkeznek. Ilyen sajátos feladatot, problémát jelent például Velence veszélyeztetettsége is. Az egyetemes emberi kultúra olyan pótolhatatlan értékéről van szó, amelynek megmentése érdekében nagyarányú összefogásra ban szükség." Regina Dölling a Német Szövetségi Köztársaságból sok vonatkozásban hasonló gyakorlatról számolt be, mint a lengyel építészek. Ervelése szerint a súlyos háborús pusztítás Németországban érthetővé tette a régi műemlékek rekonstruálásának gyakorlatát. Bár ismeretes számunkra az e tekintetben ma is általánosan elfoglalt nyugatnémet álláspont, mindig meglepő, ha ismét és ismét vadonatúj „régi" épületeket látunk megvalósulni az é)városok képének ,,hű" megőrzése céljából. Úgy tűnik viszont, hogy az NSZK gyakorlatában vannak jó új, valóban modern alkotások is. Ezek propagálása — méginkább követése - célszerűbbnek tűnik az elavult gyakorlat magyarázásánál. Emanuel Hruska Csehszlovákiából azzal a fontos kérdéssel foglalkozott, hogyan lehet a műemlékvédelmi munkát összehangolni az új városszerkezet kialakításával. „Amikor történelmi kiterjedésében vizsgáljuk a várost szögezte le —, nem úgy jelenik meg előttünk, mint stabil építészeti egység, hanem mint egy folyamat, állandó dinamikus átalakulás, bemutatva fejlődésének valamennyi szakaszát." Mindez nemcsak a történeti központokra vonatkozik. A városmagot időben és térben nem szabad kiszakítani. Nem követendő eljárás, ha a központ körül jó modern övezetet hoznak létre, a történelmi magot viszont nem vonják be a ma társadalmának életébe. A régi és új ilyen szembeállítása nem emeli ki egyiknek sem a szépségét. Gondolatmenetét azzal a fontos megállapítással zárta, hogy a történeti városok újjáélesztésének fő kérdésére, azaz arra, hogy „meg kell-e végül is őriznünk a városokban a múlt hagyatékát, vagy inkább megszüntetnünk, mint a fejlődés béklyóját", csak a helyi szervekkel összhangban lehet helyes választ adni, hiszen nekik kell elsőnek tanúbizonyságot tenni a műemlékek sorsáról. Ludwig Deiters, a Német Demokratikus Köztársaság műemlékvédelmének vezetője, a műemlékek belső korszerűsítéséről, szorosabban véve a műemlékekben kialakítandó lakásokról beszélt. E tekintetben a feladatok három válfaját különböztette meg: megőrizni a műemléket a városképben, lehetőség szerint megtartani a belső architektúrát is, e keretek között korszerű lakáskörülményeket biztosítani. E feltételek kielégítése ellentéteket szül, ezért „ez . . . arra kényszeríti a műemlékvédelmi szakembert, hogy szenvedélyesen keressen fantáziadús megoldásokat, de sajnos, olyan döntések meghozatalára is, amelyeket gazdasági feltételek befolyásolnak". Dogan Kuban török professzor Isztambul műemlékei és műemléki együttesei megóvásának nehézségeit ismertette. Előadta, hogy a keleti kultúrából a nyugatiba való áttérés során olyan ellenérzés alakult ki a műemlékekkel szemben, hogy ez eleve gátat szab minden hathatós védelemnek. Isztambul esetében nincs meg az a kontinuitás, ami a nyugati városok történelmi együtteseinek védelmét elősegíti. A másik akadályozó tényező a szerkezetekből és technológiából ered. A török városok fából épültek, s bár technikailag nagy nehézséggel felújíthatók lennének, „a vasbeton nemcsak azért szorítja ki a fát, mert biztonságosabb vagy olcsóbb, hanem azért is, mert státusszimbólummá lett". Végül a védelem ellen hat a régi fizikai környezet fenntartásának lehetetlensége is. „A hagyományos török városkép éles ellentétben áll a modern élet követelményeivel. így tehát attól a polgármestertől, aki városának közlekedését szabályozni akarja, nem várhatjuk el, hogy a műemlékvédelem szempontjait a legcsekélyebb mértékben is a szívén viselje" mondta Dogan Kuban. A fentiekből eredően a régi és új összehangolásának problémája sokkal bonyolultabb a tonik városokban, mint NyugatEurópában. Az új és régi szintézisének feltételeihez itt sajátos tényezők járulnak, hiszen a kontraszt sokkalta nagyobb, s a méretbeli különbségek is élesebben vetődnek fel. Mindebből borúlátó következtetéseket vont le a hozzászóló, s mintegy nekrológot mondott Isztambul és általában a török városok műemléki együttesei fölött. Szavait hallgatva, a hazai népi műemlékek sok hasonlóságot mutató helyzete jutott önkéntelenül is a hallgató eszébe. Nem lévén lehetőségem valamennyi hozzászédás akár csak vázlatos ismertetésére, csak felsorolom, hogy a kollokvium vitájában az előzőkön kívül felszólalt még: /. C. Angle (Olaszország), J. Bassegoda (Spanyolország), A. Corboz (Svájc), 0. Czerner (Lengyelország), M. F itch (Egyesült Államok), J. Glemzsa (Szovjetunió), E. Greceanu (Románia), D. Insall (Nagy-Britannia), M. Kairamo (Finnország), N. Musanov (Bulgária), J. P. Baquet (Franciaország), G. Saez Aragones (Spanyolország), P. L. de Vrieze (Hollandia); R. B. Nunoo (Ghana) hozzászólását Aryee olvasta fel. A vita lezárása után a határozati javaslat beterjesztésére került sor. Elfogadása nem ment simán, nagy vita alakult ki, s a küldöttek sok módosító javaslattal éltek. A végül is jóváhagyott határozati javaslat szerint a tanácskozás elismerte, hogy a technikai és gazdasági civilizáció mai állapota