Magyar Műemlékvédelem 1969-1970 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 6. Budapest, 1972)

BEVEZETŐ - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem 100 éve

figyelése, rögzítése, a leletanyag korhatározó szerepe, az eredeti járó-szintek megállapítása az elsődleges. Igen jelentős módszertani változást hozott az épületek falainak szinte régészeti módszerű kutatása, amire a második világháború pusztításai miatt nyílt — sajnos - alkalom. Az újabb kori vakolatok alatt középkori részletek százai tűntek elő, de ami a módszer szempontjából fontosabb, az építéstörténet nyomai váltak leolvashatóvá a falakról.

28 A kifinomodott kutatási módszerek biztos tudományos alapot nyújtottak a helyreállításhoz, sőt néha a túlzott bemutatáshoz is. A magyar műemléki anyagban viszonylag ritka a középkori emlék, s nagy általánosságban magasabb művészi szintet is képvisel, mint a XVIII XIX. sz. építészete. Ez okozta, hogy néha a legkisebb fragmentumok, egyszerre több építési periódus bemutatási szándéka muzeális hatású homlokzatot eredményezett ahelyett, hogy építészeti egységet képviselt volna. Helyreállítási módszerünk alapvető tendenciája azonban az volt, hogy a műemlék építészeti alkotás, melynek tudományosan megismert történetéből csak az a jelentős részlet kerüljön bemutatásra, ami az építészeti alkotás egységét nem veszélyezteti. Lényegében hasonló törekvés a helyreállítás élménykeltő voltának igénylése is. Ebbe azonban beleértjük nemcsak az építészeti megjelenés esztétikumát, a romkonzerválásoknál az eredeti tér érzékeltetésének lehetőség szerinti kívánalmát, hanem az eredeti részek (még ha sérültek is) megőrzését is. Ügy véljük, egy-egy faragvány, bármliy rongált vagy csonka is, az ,,eredeti" történeti élményét sugározza a szemlélőnek.

29 Általános európai, mondhatnánk világtendencia a második világháború után az egyes műemlékekről az együttesek védelmére való áttérés, melynek legmagasabb formáját a városméretű mííemlékvédelemben látjuk.

30 Ennek a helyreállítás módszerében jelentkező hatását a múlt és a jelen építészetének együttélésében ragadhatjuk meg. A városméretű műemlékvédelem az elpusztult házak helyén építendő újak kapcsán okvetlenül felveti azt a problémát, melyet Magyarországon a korszerű építészet alkalmazásával kíséreltünk megoldani. A műemléki védelem alatt álló területeken nézetünk szerint hamisítás, vagy ami még rosszabb, az ott álló műemlékek hitelét rontaná bármely jól dokumentált elpusztult régi ház újjáépítése, amire hazánkban nem is került sor. Ugyanígy őszinteség nélkülinek és a kortárs építészet lebecsülésének tartjuk a jellegtelen, de a környezetbe illeszkedő épületek emelését is. Mivel a város történeti képződmény, s alakulása során minden építészeti korszak saját nyelvén mondotta el mondanivalóját, úgy véltük, ez a jog saját korunk építészetét is megilleti. Védett környezetben való építkezésnél tehát míg szigorúan ragaszkodunk az eredeti telekosztáshoz, az egykori beépítési vonal betartásához, mert azt a városszerkezet és történet jellemző tényének tartjuk, megkívánjuk a környezethez tömegben való alkalmazkodást, addig alaprajzban és homlokzatkiképzésben szabad kezet adunk az építésznek. Ezt az elvi álláspontunkat annak ellenére, hogy vannak rossz példáink is, beváltnak mondhatjuk. Tapasztalatunk, hogy történeti környezetben nem a művészi formálás mikéntje, hanem kvalitása a döntő kérdés, és a jó épület modern homlokzata is illeszkedik a múlt értékeihez. A műemlékvédelemnek a ma építészetéhez az előbbiekben vázolt viszonya természetesen az egyedi