Magyar Műemlékvédelem 1969-1970 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 6. Budapest, 1972)

BEVEZETŐ - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem 100 éve

dését kívánjuk megvizsgálni, a már kialakult hármas periódust választhatjuk vizsgálódásunk keretéül. Azért említettem, hogy tanulmányunknak ez a legfontosabb része, mert bár nagyon sok függ a törvényektől, a szervezettől, a műemlékek számbavételétől, sőt ezek nélkül korszerű műemlékvédelem el sem képzelhető, de úgy vélem, hogy a fejlődést elsősorban a helyreállítások módszereinek alakulása jelzi. Látni fogjuk, hogy az általunk jelzett periódushatárok a módszer fejlődésére is jellemzőek. III. A magyar műemlékvédelem kezdeti korszakának helyreállítási elveiben az az osztrák törekvés jutott túlsúlyra, mely legjobban ki tudta elégíteni a magyar szemlélet igényeit, azaz a nemzeti nagysághoz méltó „stílszerű" helyreállítás. Az osztrák műemlékvédelem fejlődésének ebben a korai szakaszában természetesen nem kapcsolódott, nem is kapcsolódhatott oly szorosan a bécsi művészettörténeti iskolához, mint a századfordulón, ami az osztrák műemlékvédelemnek úttörő, majd vezető szerepet biztosított a kontinensen. A bécsi művészettörténeti iskola kezdete — amint azt Julius Schlosser pompás tanulmányából ismerjük

22 — nagyjából egybeesik az osztrák műemlékvédelem kezdeti fejlődésével, de erősen történeti szemléletének hatása azon csak a század elejétől érezhető.

23 Az ideig Ausztriában is a stílusegység és stílustisztaság elve uralkodott, és a helyreállításokra a historizmus szemlélete nyomta rá bélvegét. Ez érvényesült természetesen hazánkban is, ahol számos osztrák és német műemlék-építész működött, s a század magyar építészgenerációjának több vezető tagját a bécsi Technische Hochschule nevelte. A magyarországi helyreállításokban megnyilatkozó szemlélet is történeti volt, de — s ez a lényeg maga ez a történeti szemlélet volt sajnos téves. A Magyar Tudományos Akadémia elöljáróban említett felhívása a „nemzeti becsületre, régi dicsőségre" hivatkozva kívánta a műemlékek védelmére ébreszteni az országot. A visegrádi vár helyreállításáról szóló országgyűlési jelentés is annak a meggyőződésnek ad kifejezést, hogy „néhány év múltán a Duna habjaiban tükröződő falak és a nap arany sugaraiban fürdő zászlós tornyok országvilágnak hirdetendék a századok éji homályából új életre ébredt ősi dicsőséget".

21 A magyar régészet, művészettörténet és sok százados elnyomás után önálló nemzeti létre ébredő nemzet múltjában annak heroikus dicsőségét egykori szuverén állami létének és nagyságának tanúit látta, és ezt akarta látni művészeti emlékeiben is. Ebben a légkörben természetesnek tűnik, hogy a lébényi templom és a soproni Szt. Mihály templom mellett elsőnek a vajdahunyadi vár, Hunyadi János és Mátyás, tehát a nemzeti királyság legfényesebb korszakát idéző vára kerül helyreállításra 1868-ban Pannonhalmával együtt. Nem sokkal marad el Visegrád vára helyreállításának megkezdése, mely Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás építkezései révén „műemléki becsén kívül hazánk történelme legdicsőbb korszakának tanújele". Nem foglalkozhatunk részletesen a vajdahunyadi vár helyreállításának szinte tragikus történetével, sem pedig Visegrád kiépítési terveivel, mely egy jelentős lépcsőtorony lebontását igényelte, vagy a budai Mátyás templom „stílszerű" restaurálásával, mely a környezet lebontását és egy neogótikus torony építését is jelentette, a kassai dóm belső terének megváltoztatásával, helyettük a pécsi székesegyház restaurálásáról szólnánk, melyet kirívó volta ellenére is a helyreállítás igényei szempontjából jellemzőnek tartunk. A pécsi székesegyház déli oldalán a barokkban kialakuló tér a templomnak ezt a homlokzatát emelte főnézetté, (1. kéj)) a belső egységes barokk kiképzése pedig azzal az igénnyel járt, hogy a külső is hasonlóan egységes megoldású legyen. Erre az alkalmat Pollack Mihály 1805 27 közötti helyreállítása szolgáltatta, mely elvi konzekvenciájában kihatott a századvégi újjáépítésre is (2. kép). Pedig Pollack feladata a síkmennyezettel épült román stílusú templom statikai állagának helyreállítása volt, mert a templom XD7—XV. századi gótikus beboltozása a támpillér nélküli falakat szétfeszítette. Nem is az a lényeges, hogy Pollacknak az itt alkalmazott megoldása — vagyis, hogy egy neogótikus kulisszát épített a régi falak elé — a statikai problémát nem oldotta, nem is oldhatta meg, hanem hogy ez a kulisszafal által létrehozott egységes homlokzat milyen elhatározó jelentőségű volt Freiherr Friedrich von Schmidt 1882-ben induló helyreállító munkájára. Schmidt, a bécsi Szt. István dóm építésze első ízben mértéktartó helyreállítást tervezett, mellyel szemben az építtető Dulánszky Nándor püspök „teljes értékű stílszerű helyreállítást" követelt. Ennek megfelelően az 1882-ben kezdődött munka az altemplom kivételével egyes helyeken az alapfalig történő lebontást, a berendezés úgyszólván teljes eladását jelentette (a Szatmáry pasztofórium és egy holland XVIT. sz.-i dombormű kivételével). Az építkezés méreteit jellemzi.