Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 5. Budapest, 1970)

Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (az 1949. évi 13. sz. törvényerejű rendelet)

— az elsőfokú határozat elleni fellebbezés szabályai, — az Országos Műemléki Hivatal személyzetére és jogi képviseletére vonatkozó előírások, — a szabálysértési eljárásra vonatkozó hatáskör megállapítása. A törvényerejű rendelet több új rendelkezést tartalmazott, melyek a minisztérium eredeti törvényjavaslatában nem szerepeltek. Ilyenek: — a törvényerejű rendelet hatályának kiterjesztése a közgyűjtemények és a levéltárak őrizetében levő ingóságokra, - a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának létrehozása, - a Magyar Nemzeti Múzeum jogállására vonatkozó rendelkezések, a közgyűjteményekre vonatkozó rendelkezések, - a nemzeti érdekű magángyűjteményekre és muzeális értéktárgyakra vonatkozó rendelkezések, - a leletek tulajdonjogára vonatkozó rendelkezések, - a kártérítéssel és hatósági intézkedés kapcsán felmerült költségek viselésével összefüggő rendelkezések, — a közületek által fenntartott múzeumok állami kezelésbe vételére vonatkozó rendelkezések. Néhány esetben a törvényerejű rendeletben hatásköri változtatásra került sor az eredeti minisztériumi törvényjavaslathoz viszonyítva. A jogszabály több ízben az eredetileg az elnöknek fenntartott jogkör gyakorlását a miniszterre bízta (bejelentési és adatszolgáltatási kötelezettség előírása). Előfordult olyan eset is, amikor az eredetileg a kormány jogkörébe utalt feladat ellátására a miniszter kapott felhatalmazást (pl. védett területté nyilvánítás és törlés). A törvényerejű rendelet tíz fejezetre, ezen belül harminchat szakaszra tagozódik. Az első fejezet az általános rendelkezéseket tartalmazza. A második a közgyűjteményekről, a harmadik a nemzeti érdekű magángyűjteményekről, a negyedik a nemzeti érdekű muzeális értéktárgyakról, az ötödik a műemlékekről, a hatodik a védett területekről, a hetedik a műemlékek és muzeális tárgyak felkutatásáról, a nyolcadik a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjáról intézkedik, a kilencedik a büntető rendelkezéseket, a tizedik fejezet pedig a vegyes, átmeneti és hatályba léptető rendelkezéseket foglalja magába. A közgyűjtemény fogalmát a jogszabály a múzeumokra vonatkoztatja, s előírja, hogy a múzeumi elnevezés használatára csak közgyűjtemények jogosultak. Meghatározza emellett a múzeumok különböző fajtáit, valamint a múzeumlétesítés és fenntartás módját is. A jogszabály a közgyűjteményben el nem helyezett muzeális tárgyaknak minden olyan egy helyen, tervszerű elraktározás szerint őrzött és kezelt csoportját, amely régészeti, képzőművészeti, iparművészeti, történeti, néprajzi, vagy természettudományi tárgyak rendszeres gyűjtése útján jött létre, nemzeti érdekű magángyűjteménynek tekinti, ha azokat kiemelkedő jelentőségükre tekintettel a miniszter védetté nyilvánította. A jogszabály elrendelte a magángyűjteményekről nyilvántartás vezetését, meghatározta a gyűjtők jogait és kötelezettségeit, az állam elővételi és megváltási jogát, a közgyűjteménybe való helyezés lehetőségét, az időszakos kiállításra való rendelkezésre bocsátást, a bejelentési kötelezettséget, és intézkedett a kiviteli tilalomról. A törvényerejű rendelet az eredeti minisztériumi javaslattól eltérően határozta meg a védetté nyilvánítható tárgyak körét. Míg az eredeti javaslat az élő művészek alkotásait és az ötven évnél nem régibb műalkotásokat nem engedélyezte védetté nyilvánítani, addig a törvényerejű rendelet csak az élő művész saját tulajdonában levő alkotására rendel el felvételi tilalmat. A törvényerejű rendelet szerint nemzeti érdekű muzeális értéktárgynak kell tekinteni minden olyan régészeti, képzőművészeti, iparművészeti, történeti, néprajzi vagy természettudományi tárgyat, amelyet a miniszter kiemelkedő tudományos, művészeti, történeti vagy közművelődési jelentőségére tekintettel védetté nyilvánít. A jogszabály a nemzeti érdekű muzeális értéktárgyak épségben és változatlan állapotban való fenntartását a tulajdonos feladatává teszi. Előírja, hogy a védett tárgyakon konzerválási, restaurálási vagy átalakítási munkálatokat csak a miniszter által meghatározott módon lehet végezni. A minisztert felhatalmazza az engedélye nélkül vagy attól eltérően végzett munkálatok felfüggesztésére, a tulajdonos költségén az eredeti állapot helyreállítására. Az állam elővételi jogát, valamint az ország területéről történő kiviteli tilalmat a nemzeti érdekű magángyűjteményekben levő tárgyakhoz hasonlóan írta elő. A jogszabály megállapította a műemlékek és a muzeális tárgyak felkutatásának szabályait, előírta az ásatások engedélyhez kötöttségét, továbbá meghatározta a leletbejelentés kötelezettségét és módját is. A törvényerejű rendelet ötödik, hatodik, nyolcadik, kilencedik és tizedik fejezete zömmel műemlékvédelmi kérdésekkel foglalkozik. Az ötödik fejezeten belül került sor a műemlék fogalmának meghatározására. A jogszabály szerint műemléknek kell tekinteni a földben vagy a föld felszínén levő minden olyan építményt (épületet, épületrészt, földmúvet) és annak tartozékát, amelyet a miniszter kiemelkedő történeti, régészeti, képzőművészeti, iparművészeti vagy néprajzi jelentőségére tekintettel védetté nyilvánított. A törvényerejű rendelet a műemlék fogalommeghatározásánál eltért mind a MOB, mind a miniszteri javaslat álláspontjától. A műemlék fogalmát — lényegileg az 1881. évi XXXIX. törvénycikkel összhangban — leszűkítette az építészeti jellegű ingatlan emlékekre. A törvényerejű rendelet átvéve a