Magyar Műemlékvédelem 1963-1966 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 4. Budapest, 1960)

Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (1847-1949)

tet bocsájt ki a Pest-Budai sáncolások során talált régiségek lefoglalása és bejelentése tárgyában, arra hivatkozva, hogy tudományt harcok között sem szabad felejtenünk". A szabadságharc bukása után a műemlékvédelem vonalán is megnyilvánult az elnyomatás hatása és az egyre erősödő ellenállás. 1850-ben Bécsben az egész monarchiára kiterjedő hatáskörrel megalakul az ún. Centralcomission (K. u. K. Centralcomission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale.), mely az építészeti emlékek és különösen a történelmi építészeti emlékek védelmével foglalkozik. A Bizottság kezdetben a kereskedelem-, ipar- és közmunkaügyi miniszter irányítása alatt működik, majd 1859ben a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt külön hatósággá alakul. A bizottság volt az első szervezet, mely Magyarországon a műemlékek védelmével intézményesen foglalkozott. Kinevezett magyarországi konzervátorai és levelezői között — akik tiszteletbeli állást töltöttek be — Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, a magyar műemlékvédelem nagy úttörői is helyet kaptak. Az építészeti műemlékek védelmét Magyarországon igen nagy mértékben gátolták a magántulajdon korlátlanságát rögzítő jogszabályok. A hatályos osztrák polgári törvénykönyv ugyanis lerögzítette, hogy ,,a tulajdonos tulajdonával szabadon rendelkezhet," s ez lehetőséget adott az értékes építészeti emlékek megsemmisítésére is. E vonatkozásban a régi magyar polgári törvénykönyv hatályba léptetése sem jelentett lényegi változást. Érdekes megemlíteni, hogy ilyen helyzetben a műemlékekben gazdag felsőmagyarországi városok építési szabályzataikban igyekeztek megteremteni a védelem reális alapjait. 1858 januárjában a Magyar Tudományos Akadémia keretén belül megalakul az Archeológiai Bizottmány, mely célul tűzi maga elé ,,a hazánkban létező vagy még feltalálható mind ókori, mind középkori régiségtani becsű maradványok" (épületek és épületmaradványok, azok képzőművészeti tartozékai, földépítmények és mindennemű régiség) műtörténeti felügyeletének ellátását. A bizottmány eleve számolt azzal, hogy hatósági jogkörrel nem rendelkezvén, csak bizonyos korlátok között tud intézkedni, s tevékenységében főleg a tudományos feldolgozás és ismertetés dominálhat. A bizottmány a maga elé tűzött feladatokat igen eredményesen oldotta meg.

3 A magyar helytartótanács az osztrák központosító törekvésekkel szemben a Magyar Tudományos Akadémián belül működő bizottmányra kívánta a műemlékvédelem ügyeinek intézését bízni. Ez hosszas huza-vona után 1866-ban valósággá is vált, s a Centralcomission hatásköre Magyarországon megszűnt. A politikai kiegyezés időszakának beköszöntével lehetővé vált, hogy a kulturális ügyekkel önálló magyar minisztérium foglalkozzék. Ez az elkövetkező időszak a műemléki törvény előkészítésének, a műemléki szervezet kialakításának az időszaka. 1866-ban a természetvizsgálók és orvosok rimaszombati ülésükön javaslatot nyújtanak be az országgyűléshez az emlékek védelme ügyében.

4 A törvénycikk-tervezet a történeti vagy művészeti emlékek és régiségek fenntartásáról, biztosításáról és azok kisajátításáról tartalmazott rendelkezéseket. A tervezet a történeti, vagy művészeti értékű római kor előtti, a római és középkori építmények és régiségek védelmét kívánta törvény útján kimondatni. Ezen belül az egyházi, köz- és magánépületek, várak, földművek, sírok, vallási szertartási eszközök, képzőművészeti alkotások és egyéb régiségek védelmét tartotta szükségesnek, függetlenül attól, hogy a védendő tárgyak magánosok, testületek vagy az állam tulajdonába vannak. Az emlékeket a tervezet a nemzet pártfogása alá kívánta helyeztetni. A mai fogalmaink szerinti műemléki védettség lényegi elemei ebben ,,a nemzet pártfogása alá helyezés" fogalomban már megtalálhatók. Fel kell figyelnünk arra a jellegzetességre, hogy az első műemlékvédelemre vonatkozó törvénytervezetünk az ingatlan és ingó emlékeket nem választja külön, sőt ezek a fogalmak nevesítve nem is találhatók meg benne. A tervezet az építészeti emlékek két kategóriáját különbözteti meg: a történeti emlékeket és a művészeti emlékeket. Az építmények fogalomkörét tágan értelmezi, abban megtalálhatók a földépítmények is. Az, hogy a védendő építmények körét a tervezet a középkorral lezárni kívánja, s a későbbi stíluskorszakok építményeit védelemre nem érdemesíti, az Európaszerte kialakult ilyen szemlélettel magyarázható. A tervezet ugyan a tulajdonos fenntartási kötelezettségét lerögzíti, de ugyanakkor lehetővé kívánja tenni —• a magántulajdon tiszteletben tartása érdekében —, hogy ha ezt a fenntartási kötelezettséget a tulajdonos nem bírja, vagy nem akarja teljesíteni, úgy az emléket az állam köteles fenntartani. Már az orvosok és természetvizsgálók 1847. évi soproni nagygyűlése során is találunk ilyen szemléletet tükröző állásfoglalásokat.

5 Egyes felszólalók kétféle törvény életbeléptetését tartják szükségesnek, ún. ajánlott és parancsoló törvényt, mások nyíltan kijelentik, hogy parancsoló törvényt a tulajdonjog megsértése nélkül nem lehet hozni, s ezért célszerűbbnek látták, hogy királyi leirat hasson a megyék és a birtokosok szívére, hogy segítsék elő az emlékek megőrzését. Ha az 1847. évi állásfoglalásokat és az 1866. évi törvénytervezetet egybevetjük, láthatjuk, hogy még a leghaladóbb gondolkodású tudósok kezét is megkötötte a magántulajdon védelmének csorbíthatatlansága, mint korszellem. A törvénytervezet ismerte a kisajátítás jogintézményét is, s azt lehetővé kívánta tenni minden olyan esetben, amikor a föld felszínén vagy a földben talált régiség védelme kívánja, Biztosította a találót megillető részesedést, valamint a múzeumok számára történő megszerzés lehetőségét. A törvénytervezetben már nem található meg a,,kincs"fogalma,hanem helyette a „régiségek" fogalom jelenik meg, ami magába foglalja a mai értelmű összes muzeális tárgyat.