Magyar Műemlékvédelem 1963-1966 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 4. Budapest, 1960)

Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (1847-1949)

A MŰEMLÉKEK VÉDELMÉRŐL INTÉZKEDŐ 1881. ÉVI XXXIX. TÖRVÉNYCIKK 1881. május 28-án a parlamenti vita után kihirdetésre került a műemléki törvény.

13 Az 1881. évi XXXIX. törvénycikk elkészítéséhez az 1878. évi francia műemléki törvényjavaslat szolgált alapul. Ez a francia törvényjavaslat — mely a módosítások után csak 1882-ben vált törvénnyé --a történelmi és a művészeti értékű ingatlan emlékek mellett az ingó műtárgyakról is intézkedett. Felvetődhet a kérdés, hogy ha a műemlékvédelemre vonatkozóan eddig készített hazai törvényjavaslatok és az alapul szolgáló francia műemléki törvényjavaslat az ingatlan emlékeken kívül az ingó emlékekkel is foglalkozott, milyen okok idézték elő, hogy az 1881. évi XXXIX. törvénycikk csupán az ingatlan emlékekről tartalmazott rendelkezéseket. Már a törvényelőkészítés időszakában látni lehetett, hogy bármilyen hazafias buzgalom és tudományos igényesség vezérli is a javaslatot előkészítő lelkes műemléki szakembereket, a magántulajdon korlátlanságát több vonalon egyszerre áttörni nehéz feladat volt, s az ingó emlékeknél megnyilvánuló ellenállás esetleg az ingatlan emlékekre sem tette volna lehetővé a törvény elfogadását. A törvényjavaslat előzetes tárgyalására kiküldött bizottság 1879. április 4-én tartott ülésén

34 Pulszky Ferenc a talált régiségek és kincsek megmentése érdekében azt javasolta, hogy a törvényjavaslatot az ingó műemlékekre is kiterjesszék. A javaslattal kapcsolatban kialakult véleményt Hegedűs Candid bizottsági tag így foglalta össze: ,,a kincsekre és egyéb régiségi leletekre vonatkozó szabályokat nem célszerű a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatba befoglalni, mert azok a fiskális és magánérdekbe ütközvén attól lehet tartani, hogy emiatt a műemlékek megóvására vonatkozó törvényjavaslatnak a törvényhozó testületnéli keresztülvitele kétségessé tétetik, ennélfogva kívánatosnak vélné, hogy a kincsekre nézve külön törvényjavaslat készíttessék." A törvény előkészítése során a műemléki célra történő kisajátításra Zádor Gyula bizottsági tag a következő indokkal új szabályok kidolgozását tartotta kívánatosnak: ,,a kisajátítási eszme ellen elvileg nincsen kifogásom, de miután ez a tulajdonjogba ütközik, s a tulajdonjog szentsége az államnak egyik összetartó sarkkövét képezi, az ezen jogot érintő félrendszabályok vagy nem eléggé szabatos törvények számos visszaélésre és bonyodalmakra okul szolgálnak." A parlament Igazságügyi Bizottságában még a benyújtott — csak az ingatlan emlékekre korlátozott — törvényjavaslatra vonatkozóan is megjegyezték: ,,e javaslat elvei és intézkedései a kisajátítás esetein kívül is a tulajdonjognak oly korlátozásait vonják maguk után, melyeket csak a legnagyobb gonddal és óvatossággal lehet törvénybe foglalni." Az ingatlan és ingó emlékek egységes védelme mellett állást foglaló szakembereket a törvény megalkotásakor csak az nyugtatta meg, hogy a közoktatásügyi miniszter a leletekről és az ingó műemlékekről külön törvényjavaslat beterjesztését ígérte. Ilyen körülmények között született meg az 1881. évi XXXIX. törvénycikk a műemlékek védelméről. A műemléki törvény négy fejezetben foglalta össze a műemlékvédelemre vonatkozó szabályokat. Az első fejezet ,,a műemlékekről s azok gondozásáról", a második fejezet ,,a műemlékek fenntartása céljából szükséges kisajátításról", a harmadik fejezet ,,a büntető határozatokról", a negyedik fejezet ,,a Műemlékek Országos Bizottságáról" tartalmaz rendelkezéseket. Az első fejezetben megtalálható a műemlék fogalommeghatározása, valamint a műemlékké nyilvánításra, a műemlékek bejelentésére, fenntartására és helyreállítására vonatkozó szabályok. A törvény a műemlékeket védelem alá helyezi, és a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyeletére bízza. Műemléknek minősíti a földben vagy a föld felszínén lévő történeti vagy művészeti emlék becsével bíró építményeket és azok tartozékait. A műemlék fogalmának meghatározása tehát leszűkített, csak az ingatlan jellegű építészeti emlékekre terjed ki. A törvény az építészeti emlékek két kategóriáját különbözteti meg: a történeti és a művészeti emlékeket, s ezeket nevezi műemlékeknek. Ezzel — bár a szóhasználatban sokáig fennmarad még az ingatlan műemlék és az ingó műemlék fogalom - lényegileg lerögzítette a mai értelemben használatos műemlék-megjelölést. A törvény az építmények mellett azok tartozékait is műemléknek minősíti. A bejelentési kötelezettséget a törvény általánossá teszi, annak helyéül a községi elöljáróságokat jelöli meg, melyek a vallás és közoktatásügyi miniszterhez kötelesek a bejelentést továbbítani. A tulajdonos a felfedezett műemléket a törvény alapján a bejelentéstől számított 60 napig köteles volt érintetlenül hagyni. Ha ez alatt az idő alatt a miniszter elmulasztott intézkedni, a tulajdonos az építménynyel szabadon rendelkezhetett. A mai értelmű inűemlékké nyilvánítás lényegileg a miniszter olyan eseti intézkedése volt, mellyel a felfedezett emléket ,,fenntartandónak" nyilvánította. A fenntartandó műemlékké minősítés megkötöttséget idézett elő. Egyrészt arra kötelezte a tulajdonost, hogy épségben tartsa, másrészt, ha ezt elmulasztotta, feljogosította a minisztert a műemlék kisajátítására. A törvény e megkötése kétélű fegyvernek bizonyult, ami nagymértékben gátolta a műemlékek védelmét. A tulajdonost ugyanis a jogszabályok túlzottan védelmezték. A községeknek és az egyházaknak jogukban állott - ha a fenntartás vagy a stílszerű kialakítás költségei miatt háztartásukban zavar állhatott elő —--,