Magyar Műemlékvédelem 1959-1960 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 2. Budapest, 1964)

Tanulmányok - Barcza Géza: Szocialista országok műemléki törvényei

SZOCIALISTA ORSZÁGOK MŰEMLÉKI TÖRVÉNYEI* A kapitalista és a szocialista országok műemléki törvényei egyaránt azt a célt szolgálják, hogy az elmúlt idők kulturális értékeinek jogi védelmet biztosítsanak olyan tilalmak felállításával és kötelezettségek megszabásával, amelyek azok további fenntartását, megóvását lehetővé teszik. Mégis a két szabályozás között lényegbeli különbségek állnak fenn, amelyek*} a társadalmi rendszerek közti különbségből adódnak. A kapitalista társadalomban a jogszabályok elsősorban a magántulajdont védik és szolgálják, míg a szocialista társadalomban a közérdek áll a jogi szabályozás előterében. A kapitalista országok műemléki jogszabályaira rányomja bélyegét a „magántulajdon szentségének" elve. A jogszabályok megszületésénél a műemléket megbecsülő és védeni akaró haladó álláspont harcot folytat a tulajdont védelmező állásponttal, és a jogszabály e harc eredményeképpen, az egymással harcban álló álláspontok összeegyeztetése útján születik meg. Az 1881. évi magyar műemléki törvény létrejöttének körülményei is ezt igazolják. A benyújtott törvényjavaslatot a parlament Igazságügyi Bizottsága az alábbi bevezetéssel bocsa jt ott a az országgyűlés plénuma elé: ,,A bizottság azonnal felismerte azt, hogy a javaslat elvei és intézkedései — a kisajátítás esetein kívül is — a tulajdon jognak olyan korlátozásait vonják maguk után, melyeket csak a legnagyobb gonddal és óvatossággal lehet törvénybe foglalni." Más helyütt ugyanez a bizottsági javaslat hangsúlyozza, hogy a műemlékek fenntartására vonatkozó „kötelezettség kimondását a tulajdonjog lényeges sérelme nélkül" ajánlja. Ugyanezt láthatjuk az osztrák műemlékvédelmi törvény létrejötténél is. Az 1901-ben a felsőházban bemutatott törvényjavaslat „a tisztán magáneredetű és jellegű építményeket" nem javasolja a törvény védelme alá helyezni; kivételnek tekinti azt az esetet, ha a tulajdonos maga kéri ezt, vagy vállalja az ebből adódó kötelezettségek teljesítését. A korabeli bírálat a törvényjavaslat hibájaként rója fel, hogy a magántulajdonban levő ingatlan műemlékeket * A szerző a tanulmány megírását követően megjelent jogszabályokra s azoknak az ismertetett anyaggal összefüggő kérdéseire jegyzetben utal. 2* kizárja a védelemből; bár ezt kikerülhetetlennek tünteti fel, mivel a magán műemlékek bevonása a törvény keretébe „mindazokat a hátrányos állapotokat felidézné, melyek az eddig érvényes magánjognak ezerszeres áttörésével mellőzhetetlenül össze lennének kötve". Az egyes kapitalista országok műemléki jogszabályai egymástól jelentősen eltérnek — még az azonos időszakban születettek is —, mégis mindegyikben fellelhető a magántulajdonból eredő megkötöttségek korlátozó hatása. Az 1881. évi magyar műemléki törvény a műemlék fogalmát az alábbiak szerint határozta meg: „Műemlék elnevezés alatt értetik a földben, vagy a föld felszínén levő minden olyan építmény és tartozéka, mely történeti vagy művészeti emlék becsével bír." A fenti meghatározás eleve kizárta a műemléki védettségből az ingó emlékeket, s ugyanakkor szűkítette az ingatlan műemlékek körét is. Joggal illették bírálattal a törvény eme fogyatékosságát, hangsúlyozva, hogy a földművek (avargyűrűk, kunhalmok stb.) „védelemre igényt nem tarthatnak, jóllehet fenntartásuk a tulajdonosra nézve a legtöbb esetben semmi terhet nem róna, s használatukra nézve akadályt nem képezne". Az ingó emlékek védelmét a kapitalista Magyarországon — bár annak szükségességét az illetékesek látták, s több helyes törvényjavaslat is készült e tárgyban — nem lehetett jogszabályilag biztosítani. Az 1887. évi francia műemléki törvény a magántulajdonban levő ingatlanoknak a műemléki lajstromba való felvételét csak a tulajdonos beleegyezésével tette lehetővé, míg a magántulajdonban levő ingó dolgokra egyáltalán nem vonatkozott. Ha a tulajdonos nem egyezett bele a műemlék lajstromba foglalásába, az állam csak kisajátítás útján gondoskodhatott a műemlék védelméről; ennek viszont általában komoly anyagi akadályai voltak. Az 1913-ban elfogadott francia műemléki törvény fenntartotta azt az előbbi rendelkezést, amely az ingatlan műemlék lajstromba vételét a tulajdonos beleegyezéséhez kötötte; ha ezt nem lehetett megszerezni, a műemléki lajstromba való beiktatást államtanácsi dekrétummal a tulajdonos ellenkezése esetén is el lehetett rendebii. Ennek az eljárási módnak a nehézkességét nem kell külön bizonyítani. Az 1913. évi francia műemléki törvény az ingé)k lajstromba iktatásáról is gondoskodott. 19